Barna Gábor – Grynaeus Tamás

Bálint Sándor (1904-1980),
a néprajz szegedi professzora

Bálint Sándor és a népi vallásosság kutatása

Bálint Sándor a népi vallásosság kutatásában az úttörők közé tartozott Magyarországon, s az elsők közé Európában. E tárgykörnek európai összehasonlításban is egyik kiváló kutatója lett.
    A vallásos népélet tanulmányozása számos új felismerésre vezette Bálint Sándort, amellyel nemcsak a magyar, hanem az európai tudományosságban is a korszerű gondolkodásra mutatott példát. Ilyen volt a néprajztudomány egyik legvitatottabb elméleti kiinduló kérdése, a nép fogalmának meghatározása. A népen Bálint Sándor már az 1930-1940-es években sem csak a parasztságot értette, hanem tágabban definiálta, s minden társadalmi réteget és csoportot ide sorolt, amennyiben azok egy közösségi jellegű kultúrával rendelkeztek. S bár Bálint Sándor mindvégig hangsúlyozta a "népi kultúra", a "népi vallásosság" közösségi jellegét, éppen ő volt az, aki e vallásosság egyéni ihletéseit, e vallásosság szervező egyéniségeit, a "szentembereket" elsőként vizsgálta, sajátos világukat és személyiségüket bemutatta. Az "Egy magyar szentember, Orosz István önéletrajza" című könyve  nemcsak a vallási néprajzban számít úttörőnek és alapvetőnek, hanem az életrajzok és népi egyéniségek kutatásában is.  Történeti távlatú bevezető írásában mutatja meg e vallásos embertípus középkori, s a koraújkori licenciátusi hagyományig visszanyúló gyökereit.  A kultúrát átörökítő, megújító egyéniségek elemzését Bálint Sándor több témakörben: mesemondó parasztember, énekszerző parasztember és polgár esetében is elvégezte.  
    Neki köszönhetjük az imádságokat elemző első szaktanulmányt is még 1937-ből.  Sorra veszi a lelkiségi áramlatok, az ájtatosságok folyton megújuló és változó formáinak hatását. De nemcsak a szóbeliségben élő imádságokat vizsgálja, hanem utal a 16. századtól folyamatosan erős hatást kifejtő ponyvairodalom szerepére is. Hangsúlyosan ír a nyomtatásban és kéziratban máig terjedő „mennyből jött levelekről”, a liturgikus szövegekből formálódott imádságokról. Bemutatja az imádság-parafrázisokat, a rózsafüzér és a búcsújárás imádságszövegeit is.
A népi vallásosság paraliturgikus világának, a Mária-tiszteletnek és a szenttiszteletnek, a búcsújárásnak vizsgálatával Bálint Sándor kitágította a kutatás tematikai határait Magyarországon. E témakörben megjelent tanulmányait 1944-ben külön kötetbe gyűjtve Sacra Hungaria címmel adta ki.  A kötet előszavában elhanyagolt területnek nevezi a vallásos népélet kutatását, pedig úgy látja, „nem szorul bizonyításra, hogy a katolikus, illetőleg protestáns kereszténységben eltöltött évszázadok nem tűntek el nyomtalanul népünk feje fölött”. Módszertanilag is példát adott a tudományközi megközelítésre, az élet és a kultúra holisztikus szemléletére, és megértő elemzésére. A Boldogasszony vendégségében című könyvében, kísérletet tett a fontosabb magyarországi Mária-kegyhelyek lelkiségének, szellemiségének megragadására. Az egyes kegyhelyekről szóló esszéi a modellálás ragyogó példái.
A hagyomány szolgálatában címmel megjelent posztumusz munkájában  több tanulmányt is újraközölt a vallásos népéletről. Nagy és mély vallási műveltsége, sokirányú érdeklődéáse segítette pl. a legszebb legendaballadánk, a Júlia szép leány (Mennybe vitt leány) értelmezésében. Meggyőzően mutatta ki benne a középkori látomások, a Bárányszimbolika világát, a halálról alkotott korabeli nézeteket.  


Táj és kultúra

Munkásságának másik nagy  -  az előbbitől nem független  -  vonulata fölé ezt a címet írhatnók: Szeged városa és a szegedi nagytáj. Mégis a Szeged reneszánszkori műveltsége  című könyve életműve méltatásakor általában háttérbe szorult. Bálint Sándor sem ebben a munkában, sem másutt nem írt elméleti és módszertani bevezetőket. Szemléletét magából a műből az olvasónak kell kibontania. E könyv nagy tanulsága, ahogyan megrajzolta a 15-16. századi Szeged  -  egy színtiszta magyar parasztpolgár város gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti képét, ennek kulturális vetületét, s amelynek tükrében szemléletesen ábrázolta a helyi kolostori műveltséget, a külföldön tanuló szegedi diákok révén meghonosodó egyetemi és literátus műveltséget, majd pedig a reformáció, a hódoltság és a hatására bekövetkező szegedi diaszpórák szerepét. A 16. században így kerültek pl. München városába szegedi ötvösök, akik ott a céh tagjai lettek, s néhány generáció alatt beolvadtak a város társadalmába. Elsőnek elemezte, még ha válogatva is a nándorfehérvári diadal után (1456) meghalt Kapisztrán Szent János újlaki (ma Ilok, Szerbia) sírjánál lejegyzett mirákulum-történetek szegedi vonatkozásait . S mindezt lenyűgözően hatalmas szakirodalmi háttérismerettel tette.
Szeged városa című könyve a szülőváros művelődéstörténetének, kiemelten építészettörténetének összefoglalása. Bemutatja a középkori város sókereskedelemből, halászatból és mezőgazdaságból, valamint a mezőgazdasági iparokból származó jövedelmét, amely alapja volt a település művelődési életének. A Tisza és a Maros folyók összefolyásánál épült vára egészen a 18. századig stratégiai szempontból fontos volt. 1552-től másfél évszázadig török katonaság állomásozott benne. A város török lakosságától a helybeliek több ételféleséget, viseleti darabot átvettek. A 18. századi szegedi boszorkányperekről szólva nemcsak folklorisztikai jelentőségükre utalt, hanem észrevette, hogy azok társadalmi és magánéleti konfliktusok kifejezői és levezetői. Ezt az interdiszciplináris, egyes tudományterületek határait átszelő, holisztikus szemléletét ma nagyon modernnek, példamutatónak és követendőnek tartjuk.
Ugyanez mondható el Szeged-Alsóváros című könyvéről is, amely első kegyhely-monográfiánknak is tekinthető. A városrész történetét és életének mindennapjait, vallásos kultúráját a ferences kolostorral és templommal való szoros összefüggésben, s ötszáz év távlatában elemezte. 

Munkásságának másik nagy területe tehát Szeged városának és környékének, a Dél-Alföldnek komplex szemléletű kutatása volt. Ő írta meg e táj specifikumainak számító paprika és papucs monográfiáját. Mindkettő a 16-17. századi török hódoltság kulturális következménye. Élete legnagyobb munkája, amelyben közzétette sok évtizedes ktuatási eredményeit, a Szögedi nemzet.  Bálint Sándor kutatásainak eredményeként Szeged és a szegedi régió paraszti múltja és kultúrája legjobban ismert magyarországi tájegységünk lett, de itt sem csak egy társadalmi réteg, a parasztság műveltségét kutatta. Ő a kultúrát egységben, társadalmi, történeti és európai összefüggéseiben látta, tudományközi szemlélettel vizsgálta és értelmezte. Ebben mindenképpen máig példamutató számunkra.

 

Életrajza (1904-1980)

Bálint Sándor 1904. augusztus 1-én  -  Vasas Szent Pétör napján  -   született Szeged-Alsóvároson, Szeged mezőgazdasági/paraszti városrészében, paprikatermelő parasztcsaládban. Édesapja korai halála után édesanyja egyedül nevelte és taníttatta fiát. Rokonságán keresztül belülről ismerte meg az alsóvárosi paraszti társadalmat és azt a hagyományos életmódot, amelynek később kutatója lett.
    Az elemi és a polgári iskola elvégzése után a piarista atyáknál érettségizett. Ez az iskola döntő szerepet játszott néprajzi érdeklődésének kialakulásában. Bálint Sándor Szegeden végezte az egyetemet, amely a románok megszállta Kolozsvárról menekült s költözött a Tisza parti városba. A Ferenc József Tudományegyetemen  hallgathatta még az idős Herrmann Antal néprajzi előadásait, akinek fontos szerepe volt a magyarországi néprajz intézményesülésében is.  1929-ben nyílt meg a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen az ország első néprajzi tanszéke, Solymossy Sándor vezetésével. Solymossy Sándor az általános etnológia kérdései iránt is érdeklődő folklorista volt. Fő kutatási területe a mese és a hitvilág kutatása volt. Az ő intézetében volt 1933-tól díjtalan tanársegéd Bálint sándor, akit 1934-ben a szellemi néprajz tárgyköréből magántanárrá habilitált.
    Bálint Sándor 1931-1945 között a szegedi katolikus tanítóképzőben tanított. Nagyhatású pedagógus volt. Tanítványai máig a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és elismeréssel szólnak róla. Az 1939/1940-es tanévben, Györffy István professzor halála után, folklórt adott elő a budapesti egyetemen. 1944-ben nyilvános rendkívüli egyetemi tanári kitüntetést kapott. Nyilvános rendes egyetemi tanárrá pedig 1947-ben nevezték ki a néprajzi tanszékre. 1945-1948 között a politikai közéletbe is bekapcsolódott, s a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője lett. Ennek visszahatását az 1948-as kommunista hatalomátvétel után egész további életében megszenvedte.
A kommunista hatóságok Bálint Sándortól 1951-1956 között világnézeti okok és korábban vállalt politikai szerepvállalása miatt megvonták a venia legendi-t, eltiltották a tanítástól, s fizetése meghagyásával az Egyetemi Könyvtárba osztották be munkára. Csak az 1956. október 23-i forradalom után, 1957 januárjától vehetett ismét részt az egyetemi oktatásban. Hosszú rendőrségi megfigyelés után, koholt vádak alapján azonban 1965-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték s 1966. február 1-én nyugdíjba kényszerítették. Kahler Frigyes és Velcsov Márton összegyűjtötte rendőrségi megfigyelésének és perének iratanyagát. Szomorúan tanulságos olvasmányok.
Bálint Sándor 1980. május 10-én autóbaleset következtében Budapesten hunyt el. Ennyi élete vázlata. Alsóvárosi temetése 1980 tavaszán a polgári értékrend melletti és a szocialista diktatúra elleni néma tüntetés volt.

 

Az utókor ítélete – ahogy ma látjuk Őt

Bálint Sándort mindenkivel szemben nyitott, derűs, segítőkész viselkedése és hitvalló keresztény élete miatt már életében nagy társadalmi tisztelet és elismerés övezte. Csak a hivatalos kommunista/szocialista Magyarország és képviselői zárkóztak el tőle. A politikai rendszerváltozás (1989/1990) után szülővárosában utcát, iskolát, művelődési házat, néptáncegyüttest neveztek el róla. Szobra a szegedi Pantheonban a középkori Dömötör templom tornyára, a Mátyás téri  -  ahol mindig szeretett volna lakni  -  az alsóvárosi templomra néz. Vannak tehát emlékeztetők, emlékezetrögzítő pontok és emlékezethordozó emberek, akik ismerték őt. Időről időre hosszabb-rövidebb méltató írások jelennek meg róla.
Bálint Sándor olyan paraszti származású értelmiségi, aki egyetemi oktatóvá emelkedve sem felejtette el gyökereit. Nagyműveltségű, nyelveken tudó, építészetben, irodalom-, zene-, egyház- és liturgiatörténetben, történelemben, földrajzban, néprajzban és folklorisztikában járatos pedagógus volt. Nem hiányzott műveltségéből a zene, a zenei irodalom, a zenetörténet ismerete sem. Magát elsősorban pedagógusnak tartotta. S nemcsak tanított a tanórákon vagy tankönyvein keresztül, hanem élete példájával nevelt is. Mindenkit megfogott nagy műveltsége, mély hite és tiszta, közvetlen embersége. Egész életét Szegeden, szülővárosában élte le, s a szeretett Város kutatásának szentelte munkássága nagy részét. Viszonzásképpen sem a szülőváros, sem az élete nem kényeztette el. Leginkább az fájt neki, hogy a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után teljes mellőztetésben volt része. Nem kapta meg a kellő elismerést, kollegiális segítséget szaktudományától, és volt időszak, amikor egyetemi munkahelyétől sem. A másik emberen mindig kész segíteni akarását, keresztény emberszeretetét naivitásként kezelték. Élete végén a kényszerű nyugdíjba vonulás miatti megélhetési gondjai munkát gátló, embert és lelket próbáló terhek voltak, s mindez politikai, ideológiai kirekesztéssel is párosult. Ezeket azonban ő „gályapadból laboratóriummá”, vállalt nagy munkái elvégzését segítő műhellyé akarta és tudta nemesíteni. Hűsége  -  élete utolsó szakaszában nagybeteg  -  feleségéhez, hitéhez, politikai meggyőződéséhez, magyarságához és népéhez kirekesztetté tette egy sötét politikai időszak kontraszelektált helyi és országos társadalmában. Barátai mellett besúgók hada vette körül mindennapjaiban.
    Szakmai életfilozófiája abban fogalmazható meg, hogy a paraszti műveltséget a nemzeti kultúra részévé tegye hasonlóan Bartók Béla munkásságához. Tudósként és emberként egyaránt példakép. A szocializmusnak nevezett embertelen diktatúrában a keresztény humanizmus eszméinek képviselője, európai műveltségű és kitekintésű tudós, igazi pedagógus, aki tudományterületét nagy alázattal művelte, és sokat tett szülővárosának és környékének, általában a népélet kutatásáért.

 

Irodalom

Bálint Sándor
1942 Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapesti Egyetem Magyarságtudományi Intézete és Franklin kiad. (Repr. 1991. Szolnok)
1944a Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Veritas, Kassa
    1944b Boldogasszony vendégségében. Budapest.
    1975 Szeged reneszánszkori műveltsége. Akadémiai Kiadó, Budapest.
    1981 A hagyomány szolgálatában. Magvető, Budapest
    1983 Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Szent istván Társulat, Budapest.
    1994 Selbstbildnis. Acta Ethnographica Hungarica Vol. 39. Numbers 3-4. 247-257.
Bálint Sándor – Barna Gábor
    1994 Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Szent
István Társulat, Budapest.
Bálint Sándor – Lang Ernő
    1984 Ötvennégy levél – negyvenöt válasz. Fiftyfour Letters – Fortyfive Answers. The
correspondence between Professor Dr. Sándor Bálint and Ernő Lang. Adelaide.
Barna Gábor – Juhász Antal – Pusztai Bertalan
    2004 A néprajz szegedi műhelye. (Kézirat, sajtó alatt). Szeged.
Juhász Kálmán
    1921 A licenciátusi intézmény Magyarországon. Budapest.
Kahler Frigyes
    2002 III/III-as történelmi olvasókönyv 2. Adalékok az emberi jogok magyarországi
helyzetéhez az 1960-as években. A „gondolat és szólásszabadság”. Válogatta, a
bevezetőt írta és jegyzetekkel látta el -. Kairosz Kiadó, Budapest.
Minker Emil
    2003 Szeged egyetemének elődei. Szeged.
Sávai János
    1982 La partecipazione dei laici al lavore pastorale in Ungheria nei secoli XVI – XVII.    Roma
Tüskés Gábor
    1980 Bálint Sándor (1904-1980) és a magyar vallási néprajz. Katolikus Szemle, 32
évf. 3-4. szám, 215-223.
Velcsov Márton
    1995 Paleae sunt. Bálint Sándor pere. Szeged. (Kézirat)