Bevezetés

A "harmadik evangélium" értelmezéséhez szóló bevezető kérdések a szerző személyére, művére, környezetére vonatkoznak. Konkrétabb módon a következő címekben foglalhatók össze:

1) Lukács személye;
2) A mű célja;
3) A téma;
4) A mű felépítése;
5) A jeruzsálemi út;
6) A forrásoktól való függés és szabadság;
7) A tárgyilagosság és a művi elemek;
8) A történelem teológiai értelmezése;
9) Az üdvösséget hozó üzenet;
10) A Jézusról alkotott kép;
11) A lukácsi közösség;
12) A szociális evangélium;
13) Az összeállítás időpontja és helye.

1. Lukács személye

Az evangéliumok névtelen iratok, és ilyen a Lukács neve alatt szereplő könyv is. Magában a szövegben nincsenek fölvilágosítások a szerzőre, nemzetiségére, származási helyére vonatkozóan. Csak a 170-180-as évek körül (Muratori Kánon) jelenik meg a harmadik evangélium Lukácsnak tulajdonított műként. Ez a Lukácsnak tulajdonítás többé-kevésbé egyöntetű volt századokon keresztül, és még ma is nagy egyetértésre talál. Fő érvelése az evangélium és az Apostolok Cselekedetei szerzőjének azonosságára támaszkodik, amit a kutatók csaknem egyöntetűen elfogadnak. A "mi-részek", melyek az utóbbi iratban megjelennek (ApCsel 16, 10-17; 20, 5-15; 21, 1-18; 27,1-28,16), feltárják, hogy az ApCsel szerzője egyik főszereplője az általa elbeszélt eseményeknek, aki Pál munkatársa, s feltehetően Antiochiában született (mert ebben a városban kezdődnek a többes szám első személyben álló részek). Pál a maga részéről a Filemonhoz írt rövid levélben emlékezik meg Lukácsról "munkatársnak" nevezvén őt (24. v.). A Kolosszeiekhez írt levél (4, 11-14) és a Timóteushoz írt második levél (4,11), mely iratok viszonylag későbbiek, megerősítik, hogy munkatársa Pálnak, aki "kedves orvosnak" nevezi őt. Az apostolnak voltak más munkatársai is, de ezek közül - tekintettel kiemelkedő műveltségére - csak Lukács állíthatta össze a szóban forgó két szöveget. Ha ezek a feltételezések helytállnak, a harmadik evangélium szerzője feltehetően hellén konvertita. Neve valójában görög név, a Loukasz vagy Loukiosz rövidítése. Ily módon (tudományos) képzettsége magyarázná a rekonstrukció műfaját, amelyet azon az evangéliumi anyagon végzett, amelynek nyomára tudott bukkanni (vö. 1, 1-4). Neveltetésének és vérmérsékletének köszönhette a pontosság, egyben a mérséklet és az ízlésesség iránti igényét, amely minduntalan kitetszik írásaiból és állásfoglalásaiból. Ezek nem Márk "spontaneitásáról" tanúskodnak, hanem közelítenek Máté "rendjéhez", aki maga is művelt és a számok világában járatos ember volt.
János is képzett ember, de biblikusan, ezért evangéliuma inkább a zsidó liturgikus év szakaszait vagy határnapjait követi. Lukács szelíd természete figyelmes, érzékeny lelkülettel párosult. A harmadik evangélista kedvelt témái ebben az esetben jelleméről árulkodnak, ugyanakkor e jellemnek gyümölcsei is.

A harmadik evangélium lukácsi atyaságáról szóló hagyományos tétel az utóbbi időben bizonytalanná vált és fenntartásokra talált. A szerző állítólag Pál munkatársa és kortársa, s így az apostoli korból való, de műve nem mutat túlzott rokonságot a páli gondolkodással, sem közeli kapcsolatot azzal a korral, amelyben állítólag élt. Minden jel arra mutat, hogy nem tanúja az általa elbeszélt eseményeknek, és nem ismeri a helyeket, ahol azok megtörténtek. Jóllehet a szerző Pál munkatársa, nem vesz tudomást apostoli jogairól, és az ApCsel-ben sosem utal ezekre. Az evangéliumban, akár a tékozló fiúról (15, 11-32), akár a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédben (18, 9-14), nyoma sincs például a megigazulás tanának, amely a páli tanítás sarkpontja. Másrészt az a katolikus-előttinek is mondott közösségi szerveződés, amelyet az evangélium és még inkább az ApCsel tükröz, az apostoli kortól immár távoli időszakra enged következtetni. Az előszóban szereplő "sok" íróra és a hosszú, adatokat nyújtó hagyományra történő hivatkozás is elszakít, eltávolít Pál korától. Ami azt a föltevést illeti, hogy a szerző orvos (vö. Kol 4,14), ez nem talál nagy megerősítésre az evangéliumban. A betegségek leírásai nem árulkodnak semmi különösről; ugyanolyanok, mint amelyeket általában megtalálunk a hellén irodalmi szövegekben. Az ApCsel egyes szám első személyben fogalmazott részei éppenséggel a forrás egyedi voltának igazolói is lehetnek, és nem feltétlenül valamely határozott szereplő azonosítása azzal, aki a könyvet írta. Az evangélium elején a szerző azt állítja, hogy sok forrást használt fel, és ennek érvényesnek kellene lennie az ApCsel-re is, tekintettel arra, hogy a bevezető mindkét mű bevezetője. A kettő közül az egyik szemtanú műve is lehet, akinek személyében a szerző meghagyta a közvetlen tanúskodás zamatát.

A kérdést feltehetően továbbra sem tudjuk megoldani, de meglehet, hogy nincs is olyan nagy jelentősége, mint amilyennel látszólag rendelkezhetne. A mű vizsgálatából kiviláglik, hogy a harmadik evangélium és az ApCsel szerzője hellén képzettséggel és kultúrával rendelkező keresztény vagy talán zsidó-keresztény, aki Jézus és az egyházkezdet "történetének" elbeszélésével azon fáradozik, hogy a keresztény üzenetet eljuttassa a görög világba. Gondolhatunk az I. század végső időszakának valamelyik teológusára (aki a deuteropaulinus és a katolikus levelek szerzőinek kortársa és kollégája). Bizonyosságunk van kultúrájáról, illetékességéről és képzettségéről. Egyszóval bizonyos róla mindaz, amit a könyv olvasása elárul, még ha bizonytalan is az antiochiai orvos Lukáccsal való azonossága. Szakmai felkészültségén túl feltűnő kiegyensúlyozottsága, derűlátása, egyben hite és teljes odaadottsága az evangélium ügyének. Nem szenvtelen elbeszélő, hanem olyasvalaki, aki a keresztény tanítástól mélyen megérintve azon fáradozik, hogy erről másokat tájékoztasson. Ha "Pál társa", azért az, hogy megossza vele missziós fáradozásait. Ha hivatalosan nem is viseli a címet, ő is Krisztus apostola, a jó hír hirdetője, pásztor, atya és elsősorban a rászorulók, a szegények, a kicsinyek és a bűnösök barátja.

Az is lehetséges, hogy amikor a szerző vagy a közösség a harmadik evangéliumot Lukácsnak - "Pál társának" - tulajdonította, ezzel azt a célt kívánta elérni, hogy apostoli hitelességet adjon a műnek. Ugyanez látszik igazolódni az Efezusiakhoz írt levéllel és Péter első levelével kapcsolatban is. Minthogy az evangéliumot nem tulajdoníthatták közvetlenül valamelyik apostolnak, "kiutalták" egy tanítványnak.

2. A mű célja

Az "előszó" azt a gondolatot ébreszti, a szerző nagyközönségnek szánt könyvet akar írni, hogy tájékoztassa a keresztény hitről, és segítse szabadulni azoktól az előítéletektől, amelyeket ezzel kapcsolatban feltehetően birtokolt. Az 1,5; 2, 1-7; 3, 1-2 utalásai (az események egyidejű feltüntetései) azt a benyomást keltik, hogy a szerző a történést a nagy történelem eseményeként akarja bemutatni.

A konkrét okok, amelyek Lukácsot írásra késztethették, a kutatók szerint különfélék. Azért írt: hogy megvédje a kereszténységet a zsidó támadásoktól vagy egyszerűen Pál személyét azoktól a félreértésektől, amelyeket a zsidó-keresztények között kellett elviselnie; hogy védelmezze a kereszténység szabadságát a zsidósággal szemben; hogy óvjon a gnosztikus befolyásoktól (a doketizmustól vagy az Ószövetséggel kapcsolatos félreértésektől); hogy palástolja a parúzia elmaradásából adódó ürességet (H. Conzelmann).

Amikor a szerző ír, az evangéliumi prédikáció már hosszú utat járt be. Jézus nemzedéke eltűnt, és az apostoli nemzedék s ezzel együtt az elbeszélendő eseményre vonatkozó legjobb minőségű és leghitelesebb tanúbizonyságok is eltűnőben vannak. Lehet, hogy a belső helyzet kezd zavarossá válni a befogadott üzenet első szabad értelmezései miatt (vö. ApCsel 20, 29-30). Lukács ezért a kereszténységnek magához a kezdetéhez akar visszamenni, hogy a tanúbizonyságokat összegyűjtvén és tüzetesen mérlegelvén biztosabb alapot adjon mindazok hitének, akik befogadták az evangéliumot, de az eljövendő idők katekézisének is. A szerző és az események között időbeli távolság húzódik, amelyet ő megkísérel figyelmesen végiggondolni és gondosan újrarendezni azzal a céllal, hogy az olvasónak vagy a hívőnek meggyőzőbb képet adjon a keresztény tapasztalatról. A könyv címzettjei, akik már megkapták az elemi vagy alapvető tanítást ("a kateketikai beszédet": 1,4), feltehetően újonnan kereszteltek vagy hittanulók. Ezért az evangélista szándéka az, hogy "könyvet" ír nekik, emlékiratot arról, "amit Jézus tett és tanított" szolgálatának kezdetétől egészen utolsó napjáig (ApCsel 1, 1-2).

Lukács tekintetbe veszi olvasóit, ugyanakkor saját írói igényeit is, de nem változtatja meg szándékát a könyvre vonatkozóan, amely mindenekelőtt pasztorális, katekétikai, azaz gyakorlati jellegű. A "történet", amelyet elbeszél, nem nagy emberek vállalkozásairól szól, hanem Istennek az időben megvalósult tervéről. Műve, amely rendezett "elbeszélésnek" ígérkezik, egy "tétel" kibontakoztatása. Tudósítói "szemtanúk" (autoptai), egyben "az ige szolgái" (miként a keresztény közösségekben ezek voltak a diakónusok és az apostolok); a hírek továbbítója számára a vallási hagyomány; a biztonság (aszphaleia), amelynek elérését célul tűzi ki, saját hitének megerősítése. Műve (a pogány kultúra és a kereszténység közötti) "fertőzési" kísérlet, amely majd a későbbiekben is ismétlődni fog.

Az evangéliumok általában megállnak Jézus szenvedésénél és feltámadásánál. Lukács megkísérli, hogy a történet e határpontját vagy végkifejletét a húsvét utánra helyezze át. Az üdvösség nemcsak két időszakaszt ölel fel, tudniillik Izraelét és a messiásét, hanem az egyházét is; és nem csupán az Úr feltámadása a döntő, hanem a Szentlélek leszállása is, amely, miként a keresztség, Isten új, valódi népének megerősítését jelenti.

Az üdvösség vagy az új Szövetség ideje két egymással szorosan összefüggő időszakra tagolódik: Jézuséra és a közösségére; és mindkettő a Lélekre van bízva. Lukács nem említi a Mt 28,20-ban olvasható kijelentést: "én veletek vagyok mindennap, a világ végéig"; de ismételten hivatkozik a Lélekre, akiben a hívők majd megkeresztelkednek (ApCsel 1,5), akitől erőt kapnak (ApCsel 1,8), vagy aki majd leszáll rájuk (ApCsel 1,8), hogy méltó "tanúságtevővé" tegye őket az egész világon.

Az evangélium Jézus művét emeli ki, de ez elszakíthatatlan a Léleknek és tanúságtevőinek művétől, amelyet az ApCsel beszél el. Lukács két művét - miként ugyanannak a szárnyas oltárnak két tábláját - nem szemlélhetjük elkülönülten anélkül, hogy ne volna megelőző tudásunk mindkettő tartalmáról és jelentőségéről. Jézus "eljövetele" döntő mozzanat Isten tervében, de teljes megnyilvánulásának kiteljesedésében felváltja ezt az egyház vagy a nemzetek (21,24) időszaka, amelynek sosem lesz vége.

3. A téma

A harmadik evangélium szemlátomást az ApCsel 10, 37-41-ben közölt keresztségi katekézis nyomába szegődik és ezt bontakoztatja ki: "Tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában a János által hirdetett keresztség után, s hogy miként kente föl Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és csodaerővel; s ez ahol csak megfordult, jót tett és meggyógyította az ördögtől megszálltakat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit a zsidók földjén és Jeruzsálemben tett. Őt ugyanis keresztfára feszítették és megölték, de Isten harmadnapon föltámasztotta és nyilvánvalóan megmutatta, ha nem is az egész népnek, hanem az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik vele együtt ettünk-ittunk halottaiból való föltámadása után". Ezért ez az a "szó, amelyet Isten Izrael fiai előtt hallatott" (10,36) a "próféták", azaz első tanúságtevői által (10,43). Lukács evangéliumának az a célja, hogy kifejtse Péternek e vázlatos beszédét, amely alapjában véve a szokványos hitvédelem és katekézis mintája volt. A Jézus-esemény nem csupán epizódok sorozata, hanem üdvösséget hozó mozzanatok és cselekedetek szövevénye. Jézus próféta, csodatevő és szent ember, de mindenek felett üdvözítő. Mindaz, aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát (ApCsel 10,43).

Az evangélista az egyház időszakában ír, miután Krisztus már befejezte földi életútját és belépett a dicsőségbe. Ideje lezárult, alakja ennek ellenére viszonyítási alapként felidézhető az embereknek, akik még a történelemben élnek, és az a szándékuk, hogy nyomába lépve egykor eljussanak az ő jelenlegi végcéljához (vö. 24,26). E szilárd és biztos támasz nélkül ugyanis a hátralévő idő egésze az illúzió és a fantasztikum látszatát kelthette volna. A páli levelek néhány részletének láttán (vö. 1 Tessz 4,17 és 1 Kor 7,29) és az evangéliumi szövegek néhány mondata alapján (vö. Mt 10,23: "nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az emberfia", vagy Mt 16,28: "az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az uralmával elérkező emberfiát"), az embernek az a benyomása támadhat, hogy az első közösség túlzott eszkatologikus feszültségben, azaz Krisztus közvetlen eljövetelének várásában élt, szakadékot teremtve a tovatűnő földi világ és ama égi világ között, amely felé szinte hasztalanul és a történelemtől elidegenedve kivetítette önmagát (vö. 1 Kor 7, 29-31).

Lukács az üdvözítő földi életéhez mint a keresztény életút első szakaszához visszatérvén perspektivikus újra-megközelítéssel próbálkozik. Nem idézi sem a Mk 9,1 ("a jelenlévők közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát"), sem a Mk 13,30 szavait ("el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik"). A 9,27 szövegéből is, amely feltehetően a Mk 9,1 visszhangja, elhagyja a "hatalommal" kifejezést, amely így teljesen elveszíti drámaiságát. Az "országnak el kell jönnie", de ez az eljövetel mindennapi, tehát lassú és fokozatosan megvalósuló érkezés (11,2). "Az idő közel van" kifejezést Lukács a hamis prófétáknak tulajdonítja (21,8), és a mínákról szóló példabeszédet éppen az ilyesfajta híresztelés cáfolatára mondja el (vö. 19,11). Jóllehet "Jézus ideje" lezárult, és Isten országa már bontakozik, a két valóság nem különül el egymástól, mert az ország Krisztus művének folytatódása: a Sátán, a rossz, a bűn és a történelemben fennálló társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc (vö. 4, 18-22). Az ország annyiban bontakozik, amennyiben Jézus Krisztus örömhíre terjed (vö. 16,16). A közvetlen eszkatológiát felváltotta az evangélizálás, és a messiási kor közeli élvezése iránti vágy helyébe a missziós tevékenység (ApCsel) lépett. Az a Krisztus, aki felment az égbe, ugyanaz, mint aki újra eljön a végidőben (ApCsel 1,11). A történeti Krisztussal való szembesülésnek meg kell előznie az eszkatologikus győzelem elérését (vö. 9,33). Jóllehet az ember (a keresztségben és főként az eukarisztia ünneplésében) erre a célra tör vagy ennek reményét táplálja szívében, feladata, hogy mélyebb ismeretségbe kerüljön a történeti messiással, az ő prédikációjával, igéjével, valamint tetteivel, és így közelséget vagy hasonlóságot teremtsen a jelenlegi hívők és ama sokaság vagy tanítványsereg között, amely hallgatta őt, amikor még a földön járt.

Lukács műve két pólus között feszül: az egyik a föltámadt Krisztus, aki Lelke által él együtt a közösséggel (ApCsel), a másik a történeti Jézus, akinek földi zarándokútja elővételezi és előkészíti azt az utat, amelyre a hívő meghívást kapott, vagy amelyet megismételni tartozik (Evangélium). Jézus földi élete és parancsai azok az elvek és normák, amelyekre a jelenlegi keresztény élet épül.

4. A mű felépítése

A Lukács elbeszélte "evangéliumi történet" négy részbe foglaltan jelenik meg:

- A bevezetés (1,1-2,52): ez János és Jézus születésének hírüladására és születésére összpontosít.

- Galileában
(3,1-9,50): itt történik Jézus bemutatkozása népe előtt; ezt követi az Atyával, a tömeggel, a betegekkel, a bűnösökkel és az ellenfelekkel való találkozás.

- Úton Jeruzsálem felé
(9,51-19,28): e város felé irányul Jézus valódi és szimbolikus útja. Körvonalazódik a tanítványok, a tömeg és az ellenfelek állásfoglalása.

- Jeruzsálemben
(19,29-24,53): itt fejeződik be Jézus missziója. Az ünnepélyes bevonulás elővételezi a feltámadás diadalát és az első közösség misszióját.

E gyűjtemény vezérfonalát nem Jézus saját személyének és küldetéstudatának fejlődése vagy az Isten tervébe való fokozatos beilleszkedése alkotja, hanem egy ideális utazásnak állomásai, amely Galileából ível felfelé Júdea és Jeruzsálem irányába. E történetnek mintegy előzetese található az 1-2. fejezetben: ez a szent városban kezdődik (1,5), csúcspontját a templomban éri el (2, 22-32; 2, 46-50), majd a Názáretbe való stratégiai visszahúzódással zárul (2, 51-52). Jézus "mintegy harminc évvel később" (3,23) innen kezdi meg hivatalosan misszióját, amely a választott nép fővárosához egyre közelebb vivő úton válik valósággá.
A gyermekkor (1,5-2,52) olyan bevezető vagy elő-evangélium, amelyben Lukács elővételezi Jézus végső megnyilvánulását, és megadja az ezután következő elbeszélés jellegét. Két nagy diptichonban (a hírüladások: 1, 5-38 és a születések: 1, 39-56), valamint a messiásra vonatkozó vizitáció (1, 39-56), a pásztorok látogatása (2, 8-20) és a templomi bemutatás (2, 22-52) képeinek külön előhívásában újrakomponálja az egész eseménysorozatot. A történetet olyan párhuzamok és szimmetriák alapján alkotja újra vagy szerkeszti meg, amelyek megvilágítják a messiásnak és édesanyjának az előfutárral és annak szüleivel szembeni fensőbbségét. Az utóbbiakon megjelenő árnyékok kiemelik a fényt, amely az előbbiekből árad. Az események sorozatai szinte párhuzamosan Júda hegyeitől (1,5) és Názáretből (1,26) indulnak, ahol Zakariás és a Szűz lakik, csúcspontjukat Jeruzsálemben érik el a templomi bemutatással (2, 22-38. 46-48), és újra elkülönülten zárulnak Júda sivatagában (1,80), illetve Názáret falujában (2, 51-52). A messiás először lép be a szentélybe, jogos tulajdonába veszi azt, de a szülők csak "harmadnap" szereznek tudomást betöltendő szerepéről és a neki fenntartott dicső állapotról, miként az apostoloknak is csak a halált követő "harmadik nap után" válik éretté és szilárddá az Úr Krisztusba vetett hite.

A gyermekség evangéliumának szereplője Zakariás, Erzsébet, Mária, Simeon, Anna és a pásztorok: valamennyien egyszerű emberek, akik mintegy elővételezik a sokaságot, amely felé az örömhír irányul az evangélium további lapjain. Az öröm (2, 13-14), a figyelmes elmélyülés (2,19; 2,52) és az imádság (a különféle énekek) légköre hatja át a mű hátralévő részét.
Jézus sajátos életútja nem a gyermekkor, hanem a prófétai szolgálatával azonos felnőttkor világa, amelyet nyilvánosan - a Keresztelővel való találkozás (3,21), az előfutártól kapott keresztség és a kísértések (4, 1-13) alkotta rövid előkészület után - Názáretben kezdett meg, midőn az Iz 61,1-ben olvasható jövendölést saját személyére alkalmazta: "Az Úr Lelke rajtam: Ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek" (4,18).

A galileai misszió (4,14-9,50) a nyilvánosságra lépő Jézust szembesíti népével. Ezért felidéződnek az első csodák (4,33-44), az első tanítványok meghívása (5, 1-11), néhány csodás gyógyítás (5,12-től), az első nézeteltérések az ellenfelekkel (5,17-26), valamint a böjtről és a szombatról folytatott viták (5,33-6,11).

A galileai misszió második (6,12-7,50) és harmadik szakaszát (8,1-9,50) az Atyával (6,12), a tömeggel (6, 17-19), a különféle típusú betegekkel (7, 1-17), a bűnösökkel (7, 36-50) és az elmaradhatatlan ellenfelekkel (7, 31-35) való jézusi találkozások teszik színessé. Krisztus vándor misszionárius, aki "bejárja a városokat és a falvakat, prédikál és hirdeti Isten országának örömhírét" (8,1). "Vele van a tizenkettő és néhány asszony" (8, 1-2). Prédikációja Lukácsnál is példabeszéd jellegű (8, 4-18). A missziós tevékenységet bemutató újabb kép (8, 22-50) a Mk 4,35-5,43-ban található csodaleírások szövegkönyvét másolja. Az utolsó ecsetvonások a tizenkettő küldését (9, 1-6), a baloldali Heródes-pártiak megjelenését (9, 7-9; vö. 23, 6-16), a Jézus oldalán az apostolokat is tevékenykedni láttató kenyérszaporítást (9, 10-17) emelik ki, tehát Fülöp Cezáreájának színterét, amely megvilágítja Jézus személyét és legközelebbi munkatársainak hitét (9, 18-27). A befejezésben a közeli mennybemenetel (9, 28-37; 24,50-53) előjátékát alkotó színeváltozás megtapasztalásáról és a szenvedésre, a megdicsőülés kötelező útjára (9,43-45) vonatkozó első híradásokról olvashatunk. E kísérletek, előzetes meghirdetések és figyelmeztetések után Jézus megkezdheti nagy fölmenetelét a szent városba, végső küzdelmének, vereségének és egyben győzelmének színterére. Indulása előtt még inti övéit, nehogy merevvé vagy fanatikussá váljanak (9,46-50). Amire készül, missziós utazás, és nem keresztes hadjárat.

5. A jeruzsálemi út

A jellemzője alapján Isten városának nevezett település, amely az első keresztény közösség székhelye volt, Jézus apostoli tevékenységének kiindulási helye, egyben szolgálatának vonzási pontja és végcélja. Ő maga is emlékeztet erre: "Nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül" (13,33). Jézus bátor elszántsággal közeledik feléje, mintha kezdettől fogva tudatában volna a reá váró sorsnak. "Elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy", jegyzi meg az evangélista (9,51). Úgy látszik, mintha újrakezdődne az elbeszélés. A galileai szolgálat elején Jézust a názáretiek utasították el (4, 16-30), most pedig a szamaritánusok, akik nem akarják befogadni, "mert zarándokúton volt Jeruzsálem felé" (9,53). A hetvenkét tanítvány küldését (10, 1-17) az apostolok küldése (9, 1-6.10) ellensúlyozza, és így mind az egyik, mind a másik oldalon meghívási elbeszélések (9, 57-62; vö. 5,10 kk.), Jézus valódi rokonaira vonatkozó viták (11, 27-28; vö. 8, 19-20) és Heródes személyét illető leírások (13,31; vö. 9, 7-8) kezdődnek.
A jeruzsálemi út valódi és egyben szimbolikus utazás. Galileában Jézus megtalálta első újoncait és befejezte első evangelizációs kísérleteit; most olyan széleskörűvé teszi tevékenységének mezejét, hogy annak földrajzi körvonalai a határtalanba nyúlnak. Ez a missziós út nem ismer semmiféle helyre vagy személyre szóló korlátozást. Jézus a tizenkettő kíséretében (9, 1-6) és a tanítványok előreküldött csoportja mögött (10, 1-20) egyetértést és ellenkezést kiváltva halad előre. Az evangélista változatos anyagot sűrít e képbe, amelyet fő forrásából (vö. 9,51-13,21; 18,31-19,27) vagy máshonnan merít (vö. 13,32-18,30). Az egész könyvrészlet négy szakaszra oszlik az "utazás" témájának emlegetése alapján, amely határozott lejáratú útként jelenik meg újra és újra (vö. 9,51; 13,22; 17,11; 18,31; 19,28), majd valamilyen témához közelítő polemikus beszédek (11,14-14,24) sorozata következik és különféle eredetű logion-ok, amelyeket valamilyen kulcsfogalom egyesít (vö. 12, 1-12; 14, 25-35; 16, 16-18). Emellett, miként Máténál, hármas csoportosításokban jelennek meg a meghívási elbeszélések (9, 57-62), a tanítványok helyzetére vonatkozó szövegek (10, 18-24), az imádságról szóló tanítások (11, 1-13), az isteni irgalomról hírt adó példabeszédek (15, 1-32), a törvénnyel kapcsolatos velős mondások (16, 16-18) és különféle intelmek (17, 1-6).

Jeruzsálem egyre közelebb van, de a tanítványok továbbra is tévedésben élnek: azt hiszik, a messiási ország ünnepélyes beiktatásának néznek elébe, miközben Jézus azon fáradozik, hogy a reá váró kemény küzdelemre emlékeztesse őket (vö. 9,45; 18,34; 19,11). Ő nem a győzelembe, hanem a halálba megy. A Jeruzsálembe való felmenetel egyfajta "keresztúttá" válik.
A szent városban végzett szolgálat a messiás király ünnepélyes bevonulásával kezdődött (19,28-44) és a templom megtisztításával fejeződött be (19,45-48). Azt mondhatjuk, a kocka immár el van vetve: Jézus utolsó tevékenységét megszakítja valamennyi közös ellenségének (a törvénytudóknak, a farizeusoknak és a szadduceusoknak) megjelenése. Rövid időre fölszabadul, aztán kipattan az ellene irányuló ármánykodó cselszövés, amely a halálos ítélettel zárul (22,1-23,56). Annak elbeszélése, hogy a föltámadott megjelent az asszonyoknak és az emmauszi tanítványoknak, valamint a mennybemenetelre utalás (24, 50-53), átmenetül szolgál a második könyvhöz (az Apostolok Cselekedetéhez).

A nyilvános működés Galileában a Sátán képviselte gonoszság hatalmával való összeütközéssel kezdődik, aki végül felvezeti őt a jeruzsálemi templom párkányára (4, 9-12). Ez a "lélekben megvalósuló" utazás elővételezi a későbbi utat, és mindenekelőtt megadja jellegét annak a harcnak, amelynek most elébe néz a szent városban (vö. 4,13). Jézus ez alkalommal is győzni fog (feltámadás), de győzelme nem lesz feltűnő.

6. A forrásoktól való függés és szabadság

Lukács nem tanúja az általa elbeszélt eseményeknek, ezért értesülését más közvetlen vagy közvetett tudósítóktól kell szereznie. Az "előszóban" említést tesz írókról és tanúkról, akik előtte jártak. Ezektől származnak az általa újraformált szövegek és az ismeretek, amelyekre hivatkozik. A szöveg vizsgálata négy fő forrás jelenlétét tárja föl: Márkot, a gyermekkor evangéliumának szerzőjét, a csupán Lukács által idézett névtelen dokumentumot (s ez a saját forrása), valamint a Q (Quelle = forrás) dokumentumot. A Márktól származó alapszöveg művészi, hármas csoportosítású szimmetriában négy betoldással egészül ki, amelyet különféle rövidítések és változtatások módosítanak.

A két bevezetés kölcsönösen egymásra utal (Mk 1,1; Lk 1, 1-4). Az első "Jézus Krisztus evangéliumával" kezdődik; Lukács pedig "könyvet" akar írni a Jézusra vonatkozó "eseményekről", és rögtön beiktatja az első zárójelet a gyermekkor elbeszélésével (1,5-2,52). A harmadik fejezetben (3,1-4,30: a nyilvános működés kezdete) újra kapcsolatba kerül Márkkal (1, 2-20). Jézus első galileai missziós tevékenységének leírásában (4,31-6,16) Lukács követi Márkot (1,21-3,19; vö. 3, 20-25), innen újabb zárójelet kezd (6,20-8,3), majd ismét visszatér Márkhoz (4,1-9,50, kivéve a 6,45-8,26-ot a Lk 8,4-9,50-el párhuzamosan). Lukács nagy "betoldása" a 9,51-18,14, de befejezésében (18,15-19,27) újra a Mk 10,13-10,52-hez közeledik. A párhuzam folytatódik a szenvedés és a feltámadás elbeszélésében: Lk 19,28-24,53; Mk 11,1-16,8 (20).

Lukács nem újrafércelte a különféle szövegrészeket, hanem saját kritériuma, szándéka, módszere alapján átdolgozta azokat, nem hagyván, hogy evangéliuma Márk vagy más szerzők evangéliumának másolata legyen. Valószínűleg voltak forrásai az ApCsel könyvéhez is, de a külső ellenőrizhetőség hiányában ezeket nem tárhatjuk fel egykönnyen a könyv belső vizsgálatából.
Lukácsnak a forrásoktól való függése nem csökkenti eredetiségét. Azt mondhatjuk, hogy kezdettől fogva Márkot mintázza, de szabadon. Az első meghirdeti "Jézus Krisztus evangéliumát" (Mk 1,1), Lukács pedig "könyvet" (ApCsel 1,1) szándékozik írni a megtörtént eseményekről, amelyeknek fennmaradt visszhangjuk s mindenekelőtt üdvös hatásuk (2, 1-4): Márk a hívőkhöz fordul, Lukács pedig mindenkihez.

A gyermekségről szóló elbeszélést nem fő forrásából merítette, és (tekintettel a Mt 1-2-től való különbözőségére) nem is a Q-ból; ezért ez valószínűleg jeruzsálemi keresztény körökből származó gyűjteményes alkotás.

A jézusi nyilvános működés leírásában Márk vonalát követi, de elébe helyez egy történeti-vallási beágyazást (az egyidejűsítések), hogy tanúsítsa azt a visszhangot, amelynek kiváltására e működés rendeltetett az akkor ismert világban (3, 1-2). A Keresztelőt Márk (1, 2-8), a Q forrás (vö. Mt 3, 1-10) és saját értesülései (területi igehirdetés: 3, 10-15) alapján mutatja be. Jézus keresztségét (3, 21-22) Márktól veszi át, de imádság keretébe illeszti, s elhagy néhány részletet. Jézus nemzetségtáblájában csak néhány nevet ismétel a Máté-féle nemzetségtáblából (1, 2-17). Jóllehet a kísértésekről szóló elbeszélése a Q forrásból való, a "kísértések" egyikének áthelyezése miatt különbözik Máté elbeszélésétől (4, 1-11).

Az első galileai szolgálat leírásában Márkot követi (1,9-3,19), de előkészítés nélkül. Lukácsnál Jézus működése ünnepélyesen Názáretben kezdődik (4, 18-30), és nem valahol Galileában (1,14) vagy Kafarnaumban (1,21).

A tanítványok meghívása (5, 1-11) az első messiási megnyilvánulások után történik, és nem előttük. Az ördögtől megszállott megszabadítása, Péter anyósának meggyógyítása, a csodás tettek összefoglalása, a leprás és a béna meggyógyítása, Lévi meghívása, a vámos házában adott lakoma, az étkezés alatti beszélgetés, a kalászok epizódja, a szombatról szóló vita és az apostolok kiválasztása ebben a szakaszban megegyezik Márk leírásával.

A lukácsi folytatás (6,20-8,3) a márki forrást elhagyván a Q (vö. Mt) forráshoz közelít, és saját értesülésekből is merít. A szegények "boldogságáról" szóló beszéd, amelyet Márk nem ismer, teljesebben kifejtett módon jelenik meg a Mt 5, 3-12-ben. Ugyanez érvényes a farizeusokétól eltérő keresztény megigazultság fogalmára és a Máté különféle fejezeteiben föllelhető (5, 38-48; 7, 1-2.3.5.21-27; 12, 33-35; 15,14; 16, 24-25) erkölcsi figyelmeztetésekre, s hasonlóképpen a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítására, a Keresztelő magasztalására (Máténál a 11, 2-9-ben), valamint a Jézus korabeli nemzedékkel kapcsolatos észrevételekre is (vö. Mt 11, 16-19). Lukács beszéde ebben az első szakaszban is világosabb. Egyszerűen a szegények boldogságát hirdeti (és nem a "lélekben szegényekét": Mt 5,3), és a gazdagokra vonatkozó szabályos átkot fűz hozzá (6,24-26), amely Máténál hiányzik; feltünteti az özvegy fiának föltámasztását (7,11-17), a bűnös asszony megszabadítását (7,36-50), valamint asszonyok jelenlétét Jézus és az apostolok oldalán (8, 1-3). Mindezek az értesülések saját forrásából származnak.
A galileai szolgálat harmadik mozzanatában (8,4-9,50) az "elbeszélés" visszatér a márki párhuzamhoz (4,1-9,50), s itt-ott még Mátéval való megegyezések (vö. 12.13.8.9.10.14.16.18. fejezetek) is találhatók. De Lukács elhagyta a márki beszámoló tekintélyes részét: a vízen járó Jézust, a hagyományra hivatkozó farizeusokat, a szír-föníciai asszony lányának és a dekapoliszi süketnémának meggyógyítását, a második kenyérszaporítást, az égi jelet, a farizeusok kovászát és a betszaidai vakot (Mk 6,45-8,26). Ezeknek az elhagyásoknak okai nem világosak. Talán olyan egyszerűsítési törekvéssel állunk szemben, amely a már elmúlt (a tisztaságról, a korbánról, a farizeusok tanításáról szóló) viták felidézését mellőzve el akarja kerülni ugyannak az epizódnak (a kenyérszaporításnak) megismétlését, valamint a nehezen értelmezhető és félreérthető csodákat (Jézus vízenjárását). A pogányok evangélistájának részéről azonban érthetetlen a szír-föníciai asszonnyal kapcsolatos gyógyítás elhagyása. Úgy látszik, Lukács Jézusa mindvégig palesztinai területen marad (valójában nem mozdul még Tírusz és Szidón irányába sem: vö. Mk 7,24, amely Lukácsnál hiányzik). Mindazonáltal mégis tesz egy kirándulást a gerázaiak földjére (8,36).

A Márktól való függetlenedés egyre erősebbé válik. A galileai szolgálat első fázisában a kapcsolat szorosabb volt, a másodikban már lazább. Mindez talán a "nagy betoldás" (Lk 9,50-18,14) előkészítésére szolgál, amelyben hosszú időre teljesen elszakadunk az alapszövegtől. Ebben a kilenc fejezetben Lukács saját forrásától és a Q-tól függ. Ez látszólag egy utazásról szóló elbeszélés, valójában irodalmi mesterfogás olyan részek sorozatának tetszetősebb összefüggésbe helyezésére, amelyeknek feltehetően nem volt pontos helyük, és amelyek ugyanakkor lehetővé tették valamilyen teológiai probléma felvetést (vö. "az Úr útjának, a Jeruzsálembe való felmenetelnek, a zarándoklatnak vagy az úton levő közösségnek" témája) Jézus és az egyház prédikációjával kapcsolatban.

A 9-18. terjedő fejezeteknek vannak megfelelői a Q forrásban, így Máténál is, de tizenegy fejezetnyi átívelésben. A "jeruzsálemi út" az a részleg, amelyben megjelennek Lukács legjellemzőbb szövegei: példabeszéd a szamaritánusról (10,25-37), a Márta és Mária testvérpár (20,38-42), három "példabeszéd az irgalmasságról" (15. fej.), a hűtlen intézőről és a dúsgazdagról (16. fej.), valamint az igazságtalan bíróról, illetve a farizeusról és a vámosról szóló példázat (18. fej.).

Más saját részek is megjelennek ebben a szövegben, jóllehet ezek nem annyira ismertek és kevésbé fontosak: az alkalmatlankodó barát (11, 5-8), az oktalan gazdag (12, 19-21), a Siloéban levő torony, a terméketlen fügefa, a nyomorék asszony, Jézus keresése Heródes részéről (13. fej.), a vízkóros meggyógyítása szombaton, az ünnepi lakomáról, a toronyról vagy a háborúról szóló példabeszéd (14. fej.), a tíz leprás és az eszkatologikus beszéd vázlata (17. fej.). A 18,15-ben Lukács visszatér a Mk 10-hez, de elsősorban terjengősségében nem kötődik annak vonalához. Elhagyja a (16,11-ben már említett) válásról szóló vitát, s nem akarván kisebbíteni az apostolok alakját, nem említi a Zebedeus fiak kérését (Mk 10,35-45). Lukács ebben a részben is betold (negyedik "beszúrásként") Márk anyagába saját külön forrásából származó részeket: Zakeus epizódját és a mínákról szóló példabeszédet (19, 1-27). Az utolsó részben, a szenvedés és a feltámadás elbeszélésében (19,28-24,53) a Márk 11,1-16,8-at követi, de nem annyira szolgaian, mint Máté. Lukács elhagyja a fügefa megátkozását, mely csodának nem világos a jelentése, és mellőzi a betániai megkenést is, mert futólag érintette a 7, 36-50-ben; a vacsora lefolyásának leírásában (22, 14-23) elhagyja az apostolok versengését arról, hogy melyikük nagyobb (vö. Mk 10, 42-45). Sajátosan lukácsi a közösségre váró megpróbáltatásokra tekintettel említett erszényről és kardról szóló tanítás (22,35-38). Jézus elfogatását illetően is mutatkoznak Márktól való eltérések (vö. alább: "a Jézusról alkotott kép"). Péter tagadása előbbre kerül. A szenvedés elbeszélése részben rövidebb, részben saját "értesülések" vagy tanítás által (mint például Jézus bemutatása Heródes előtt) bővített szöveg. Maga a keresztre feszítés jelenete sem egyezik teljesen Márk leírásával. A feltámadás elbeszélése az első részben (asszonyok a sírnál) Márk vonalát követi, de gyökeresen elszakad ettől az emmauszi tanítványokról szóló egyedi és kizárólagosan lukácsi elbeszélésben.

A maga összességében Lukács írása a történész elbeszélése, aki "bőséges" adatgyűjtemény birtokában válogatott az anyagban, és saját elbeszélői, de főként saját teológiai, apologetikus és pasztorális szempontjai alapján rendezte azt.
Márk pontos rend nélkül, egymásba fonódva meséli el az eseményeket. Máté az adatokat (események és mondások) kicsiny antológiai gyűjteményeibe rendezi. Lukács a tanítást és a cselekményt anekdotikus (szerkesztői) összefüggésbe ágyazza úgy, hogy azt a benyomást kelti, valódi elbeszélésről van szó (1,1). Ezért Lukács műve színesebb, és kollégái művénél történetibbnek mutatkozik.

7. A tárgyilagosság és a művi elemek

Az újszövetségi szerzők közül leginkább Lukács jelenik meg a történész köntösében. Valójában ő az egyetlen, aki említi a forrásokat, amelyeket használt (1, 1-4), mi több, emlékeztet arra, hogy "mindennek elejétől fogva gondosan a végére járt" (1,3). A Keresztelő és Jézus szolgálatát olyan kronológiai keretbe helyezéssel kezdi, amely nem található meg semmilyen más szövegben (3, 1-2). Ezért éppen Lukács adatai alapján alkották meg Krisztus életének egyik kronológiáját.

A történeti szabatosság összhangban van az általa használt forrásokhoz adott pontosításaival. Megfigyelhető, miként használja a "mintegy" kifejezést a kétségek vagy a pontosabbá tétel lehetetlenségének enyhítésére: 1,56 ("mintegy három hónap"), 3,23 ("mintegy harminc"), 9,14 ("mintegy ötezer"), 9,28 ("mintegy nyolc nap"). Egyik vagy másik esetben Márk és Máté pontos számokat használ. A Mk 4,35 túlzó szabatosságát ("aznap") Lukács az "egyik nap" kifejezéssel módosítja (8,22). Az "amikor" kifejezés, amely összeköti a színeváltozást az epilepsziás meggyógyításával (Mk 9,14), Lukácsnál "másnap"-pá alakul át (9,37). A főtanács gyűlése is reggel van (22,60), és nem éjszaka (Mk 14,53). Lukács még Jézus halálának óráját illetően is nagyobb rugalmasságot tanúsít (23,44). Annak ellenére, hogy nem palesztinai, Lukács pontosabbá tesz néhány földrajzi magyarázatot, amelyek tudósítóitól maradtak rá. Kafarnaum "Galilea egyik városa" (4,31); a "Galileai-tenger" a "tó" megnevezést kapja (5,1; 8,23). A tárgyilagosságra és az összegyűjtött "tanúságokhoz" való hűségre törekvés azonban nem akadályozza abban, hogy előadásában bizonyos mérvű szabadsággal, sőt némi mesterkéltséggel éljen. Jóllehet az ókori történész is az események kutatását és bemutatását szándékolta, fenntartotta magának a jogot, hogy elgondolásának megfelelően hatékonyabb, harmonikusabb vagy tetszetősebb módon ábrázolja azokat. Ezzel nem a történeti igazságot akarta föláldozni, hanem személyesebb módon akarta ezt ábrázolni az elérendő célnak megfelelően. A történész is művész. Ahogy a művész mintázza az anyagot vagy bánik a színekkel, ő is tetszése szerint rendezi a híradásokat, a kapott adatokat.

Ezeket az adatokat nem szabad meghamisítani, hanem szabadon kell bemutatni, miként a színeket a vásznon vagy a festményeket a galériában. Ez a keretbe illesztés el tudja viselni a vágásokat, az elhagyásokat és az alkalmazásokat. Ezért a hosszú utazás, amelyben Lukács összefoglalja Krisztus egész szolgálatát, szubjektív és funkcionális jellegű út. Az üdvözítő nem telepszik le a Keresztelő (a Jordán) vidékén, sosem tér vissza indulási helyére, halad a cél felé anélkül, hogy valaha is hátrafordulna, mert a misszió mindig felfelé ívelő, győzedelmes előrenyomulás. Mindaz, ami szemben áll ezzel a logikával, elkerülhetetlenül kimarad. Lukácsnál a Galilea határvidékére vezető út elmaradt (vö. Mk 6,45-8,26), eltűnik Fülöp Cezáreájának (Mk 8,27) vagy a Galileai-tónak a neve, miként a tavon való többféle átkelés (vö. Mk 6, 32.45.53; 8,10) és Jézus kivonulása Tírusz és Szidón vidékére (Mk 7, 24.31) sem kap említést. A Galileában való találkozás (Mk 14,28; 16,7) Lukácsnál egyszerűen a "jusson eszetekbe, mit mondott nektek, amikor még Galileában volt" (24, 6-7) mondattá alakul. A szamaritánusokkal kapcsolatos első sikertelenség után a társaság egy másik faluba megy, de nem derül ki, hogy melyikbe (9,56). Másutt Jézus valamilyen település felé tart, "ahová készült" (10,1) vagy "betér egy faluba" (10,38). Betániáról van szó, de ez nem hangzik el. "Valahol éppen imádkozott" (11,1), vagy megáll "egy faluban" (17,11).

Lukácsnál magának Palesztinának földrajzi térképe is sui generis. Úgy látszik, mintha Galilea és Júdea határosak volnának, s széleiken húzódna Szamaria. Jézusnak érintenie kell az utóbbi tartományt (9,52-53; 17,11), de nem kényszerül arra, hogy átmenjen rajta. Megkísérli, hogy bejusson földjére, de ott elutasítják (9,52-53). Lukácsnál több más esemény is, amelyet Márk és Máté Galileán vagy Júdeán kívülre tesz, elveszíti pontos helyét azért, hogy ne zavarja a Názáretből közvetlenül Jeruzsálembe futó vezérfonalat.

Ez a szabad keretbe illesztés megjelenik a perikopák és a nagyobb részek újra felépítésében is. Mindegyikben jelen van Lukács egyensúlyozó keze. Példának vehetjük a jeruzsálemi szolgálatról szóló részletet (19,28-21,38) vagy a szenvedés és feltámadás elbeszélését (22-24), ahol szorosabban függ a forrásoktól, de ahol mégis szembetűnőbb az evangélista szerkesztői szabadsága.

8. A történelem teológiai értelmezése

Lukács történész, s ugyanakkor, ha nem is az üdvözítő terv egészének, de központi fázisának vagy csúcspontjának, azaz Jézus személyének, életének és üzenetének teológusa. Azon túlmenően, hogy ezt megfelelő módon leírja és bemutassa azoknak, akik még nem ismerik vagy teljességgel nem értették meg, azon fáradozik, hogy ezt meg is hirdesse. Az üdvösség nem Krisztus műve után kezdődik, hanem magával Krisztus művével. Jézus nem halála és feltámadása következtében megváltó, hanem halálában és feltámadásában az, miként egész életében is. Földi életének önmagában kell birtokolnia a szótériológiai értéket. Krisztust és tetteit megismerni annyi, mint Isten tervét és a történelemben való vándorlását megismerni. Jézus életében és cselekedeteiben Isten teszi önmagát láthatóvá minden kor emberének. A názáreti zsinagógában a jelenlévők szemükkel láthatták ("ma") az ígéretek beteljesülését polgártársukban, az ács fiában. A terv Isten által van jelen Jézusban és művében: neki az a feladata, hogy beteljesítse (1,2; 4,21). Mert mindazt, aminek megtételére hivatott, vagy amit megtenni szándékozik, előre meghirdették a próféták. Az Írások előre megmondják mindazt, amit a terv tartalmaz, vagyis mindazt, amiről Isten úgy döntött, hogy megvalósítja. A Márknál (14,21) szereplő "amint írva van" állítást Lukács így fordítja, illetve értelmezi: "amint elrendeltetett" (22,22). Isten terve a gyakorlatban azonos Krisztus útjával.

Jézus élete az Atya kézjegyétől ellátott gyalázatos (kereszt) és dicsőséges sors, miként majd az egyház is az üldözéseken keresztül jut el a diadalra. A "szenvedés" akadálynak látszik Isten tervében, valójában azonban annak lényeges eleme. Ezt is előre megmondták a próféták, és ismételten előre jelezte Krisztus is (9,22; 9,44; 18,31-34; 24,7.25.45). Jézus aláhúzza a szenvedés elkerülhetetlenségét ("véssétek jól szívetekbe e szavakat" 9,44), még ha az apostolok "nem is értették" e beszédet (9,45; 18,34). Krisztusnak szenvednie "kell", mert Isten így rendelte el (22,22). A szenvedés nem hobbi vagy az Atyának adott tisztelet, hanem az isteni akaratnak való odaadottság ára: "hát nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" (24,26).

"Jézus útja" nem annyira az egyszerű igehirdető vagy a próféta életsorsa, hanem inkább az üdvözítőé. Földi létének napjaiban elment az emberek közé, s ahol csak megfordult, jót tett meggyógyítván őket mindenféle erkölcsi és fizikai betegségből (ApCsel 10,38). Másokért élt, és értük halt meg. Vérét a sokaságért ontotta (vö. 22,19-20). A szenvedés nem valamiféle rituális felajánlás, hanem személyes elkötelezettség a történelmi események síkján. Nem valamiféle nagy fájdalomnak, hanem a nagy szeretetnek mutatója. Ezért a szenvedés és a feltámadás magának a kinyilatkoztatásnak is sarkpontja. E halálig tartó elkötelezettség nélkül hiányozna a vállalt ügy, az ember üdvössége iránti odaadottság mértéke. A kísértés még a vesztőhelyen is megtámadja ezt (23,35), de Jézus úrrá tud lenni a csábításon. Ő másokért hal meg, de nem azért, hogy levegye róluk a felelősséget, hanem hogy mindnyájukat bevonja a jó és a kölcsönös jóakarat munkálásába. Nem Isten jogainak helyreállítása miatt kell megsemmisülnie, hanem "országának" megvalósítása végett, amely barátok, egyenlő szintű emberek és testvérek gyülekezete. Az országnak földöntúli, eszkatologikus dimenziója van (vö. 6,23; 13,29; 15,15; 19,11; 22,16), de a jelenre is irányul. Meg kell hirdetni (14,43; 18,1), de létrehozni, valósítani is kell. Jézus mindkettőt megtette, amikor megkísérelte egy igazságtalanul alkotott rend felforgatását, a bizalom, a szabadság és a béke helyreállítását a bűnösökben, a betegekben, a szegényekben és az elnyomottakban, és amikor a korabeli hatalmasságok és istentelen emberek önteltségének és gőgjének megtörésén fáradozott.

Az evangéliumi prédikációnak el kell juttatnia az embert annak felismerésére, hogy Jézus magatartásában és szavaiban Isten jósága van jelen. Ő ember, akiben Isten tevékenysége teljes megnyilvánulásra talál. Csak Jézus és Isten tudja ilyen önzetlenül szeretni az embereket. Nem tett hátrányos megkülönböztetéseket személyes kapcsolataiban, nem került el senkit, mint ahogy Isten sem, aki esőt ad igazaknak és bűnösöknek (vö. Mt 5,45). Az evangélista megjegyzi, hogy Jézusnak megesik a szíve (7,13; 18,11-17), s hogy együtt érez a sokasággal (14, 1-6; 17, 11-17). Kedveltjei a betegek, a szegények és a bűnösök; és nem elégszik meg a jó szóval, hanem azon fáradozik, hogy gyógyulásban, "boldogságban" (6,20) és megbocsátásban részesítse őket. Azzal vádolják, hogy rosszhírű emberek "barátja" (7,34), aki barátságosan kezeli őket (5, 27.30; 15,12). Jerikóban fölháborítja a tömeget, mert egy tolvaj és nyilvános bűnös házába megy (19,7). Nincs olyan alkalom, amelyben valamikor is visszautasítaná a megértés vagy a megbocsátás gesztusát: mint ahogy a bűnös asszony (7,36-50), az őt keresztre feszítő emberek (23,34), a gonosztevő (23,39-43), sőt az őt erre nem kérő béna (5,20) és Péter (22,61) esetében sem teszi. Ő azért jött, hogy a bűnösöket megtérésre hívja (5,23; 7, 36-50; 19, 1-10; 22,62; 23, 39-43).

Az ország minden ember - pogányok és zsidók, férfiak és nők, kicsinyek és nagyok - találkozási pontja; nincsenek benne peremre szorítottak vagy belőle kirekesztettek. Ellenkezőleg, csodás működéseinek szokványos célja a társadalmi újrabeillesztés.
Az üdvösség ennélfogva út: Krisztusé és az országé: "meglátja majd minden ember Isten üdvösségét" (3,6). Nem emberi elgondolás, hanem isteni terv. Megvalósítását Isten az emberre bízta, de nem késlekedik, hogy ehhez közvetlenül vagy Lelke által segítséget nyújtson. A kiváló értelemben szent Isten Lelkének témája Lukácsnál 17 alkalommal tér vissza (12-szer a Máténál és 6-szor Márknál). Jézust a Lélek tölti be születésétől fogva (1,35), és újra eltelik vele a keresztségben (3,22; vö. 10,21), de egyben ő tölti be Jánost (1,15), Zakariást, Erzsébetet, Simeont (1, 41.67; 2, 25-27) és az apostolokat is (12,12). Isten, Lelkével egyetemben, szabadon tevékenykedik a történelemben, de azt is várja, hogy az ember hozzá folyamodjék. Ezért Lukács kiemelkedő helyet tulajdonít az imádságnak Krisztus - és vele párhuzamosan a keresztény ember - életében. Az imádság kiegészíti a Lélek tevékenységét és lehetővé teszi az isteni közléseket. Az evangélium tehát, amelyet Lukács ír, krónikaként (diégészisz: elbeszélés) mutatkozik be; mindazonáltal olyan üzenet, amelyet minden ember számára továbbítani kell, s különösen a pogányok felé, amint ez az előszótól kezdve látszik, s miként ez megerősítést kap az elbeszélésben itt-ott jelen levő megjegyzésekben is.

9. Az üdvösséget hozó üzenet

Az evangélium jóhír. Jézusban válik valóra, igéje és művei által. Benne a történelem, az idő csúcspontjához érkezik. Az ígéret vagy az előkészület korszaka Jánossal lezárul; Jézussal az üdvösség új kezdetet vesz, megnyílik az "új szövetség" (22,20). Lukács - kollégáival ellentétben - az üdvözítő (1,47; 2,11) címet tulajdonítja Jézusnak, amelyet az ApCsel-ben is megerősít (5,31; 13,23). Művében megjelenik a szótéria (üdvösség, megszabadítás) és a szótérion (üdvözítő, megmentő) kifejezés (vö. 1, 69.71.77; 2,30; 3,6; ApCsel 28,28). A szódzein (egészségessé tenni, megszabadítani) igét az erkölcsi rossztól való szabadulások (vö. 8,36) vagy a hittel egybekötött gyógyulások (5,20; 7, 9.70; 8,48; 17,19) esetében használja.

Krisztus útja ellentétes a Sátán vagy a rossz haladásával. Jézus azért jött, hogy ellenszegüljön uralmának (11,20), megszabadítsa az embereket hatalmából (8,36; 13,16) és mindenekelőtt a bűntől. Nem azért küldetett, hogy "az igazakat hívja, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek" (5,31). A bűnbánó asszonynak azonnal megbocsátja bűneit (7,50). Ebben az értelemben is elmondható: azért jött, hogy (isteni) tüzet gyújtson a földön, s egyetlen vágya, hogy már föllobbanjon (12,49).
A kiváltképpen jézusi mű "Isten országának" meghirdetésében és megvalósításában áll. Az embernek néha az a benyomása, hogy Lukács távolabbra tekint, s mindenekelőtt a messiási kor megvalósulásának eszkatologikus vetületét tartja szem előtt. Példaként hozhatók föl a 13, 27-30; 14,15; 19,11; 22, 16-18 szövegrészek, amelyekből úgy látszik, mintha Krisztus tevékenysége távoli megvalósulást célozna; de az is lehet, hogy csak benyomásról van szó. Ha a 13,28-ban "az Isten országa" az a hely, ahol a pátriárkák és a próféták a feltámadt Úr Krisztussal vannak együtt, az utána következő logion ("jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Isten országában") éppenséggel az egyház missziós tevékenységére és az üdvösség földi megvalósulására is utalhat (13,29).

Nem lehetséges, hogy a 14, 15-24-ben szereplő "Isten országának", amelyet az ünnepi lakomáról szóló példabeszéd világít meg, elsősorban ne földi dimenziója legyen. Ugyanez állítható a mínákról szóló példabeszédről is, jóllehet ez csak az "országra" vonatkozó egyik mondáshoz fűz magyarázatot (19, 11-28). Keresztelő Jánosig az időt a törvény és a próféták uralták, attól kezdve "Isten országának örömhíre terjed, és senki se jut be abba erőfeszítés nélkül" (16,16) - mondja Jézus mintegy magyarázataként egy korábban elhangzott állításának. "Ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa" - mondotta korábban (11,20). A harmadik evangélista számára Isten országa nem "a küszöbön áll", hanem már működésben van. Isten országa "bennetek" vagy "köztetek van" - válaszolja Jézus a farizeusoknak (17,21). Jeruzsálem lerombolásának közeledtével az általános "megváltás" (21,28), gyakorlatilag az "Isten országa" is egyre közelebb kerül (21,31).

Bármennyire vitatható is az ország jelenvalósága vagy távolisága, bizonyos, hogy Krisztus műve arra irányul, hogy megvalósítsa Isten fiainak családját. Bármilyen negatív vonással, erkölcsi állapottal vagy bűnnel rendelkezik is az ember, mindig lehetősége van arra, hogy újra megtalálja az országba vezető utat. Az elveszett bárányról (15, 4-7), a tékozló fiúról (15, 11-32), a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd (18, 9-14), valamint a Zakeus-elbeszélés (19, 1-10) mutatja, hogy az ország kapui mindenki számára nyitva vannak. Ha van előnyben részesítés, ez a bűnösök, a vámosok és az utcanők számára adatik (vö. 7,34; 15,2). Jézus az igazi jó pásztor azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett (19,10). Nem ítélni jött, hanem üdvözíteni - mondja majd a negyedik evangélista (Jn 5,26 k.). Egy asztalhoz ül a bűnösökkel (15,2), engedi, hogy megcsókolja őt a vitatható erkölcsű asszony (7, 37.45), hagyja, hogy bizonytalan és kétes hírű személyek kísérjék (8, 2-3), s végül keresztre feszítettként gonosztevők között hal meg (23,39).

10. A Jézusról alkotott kép

A messiás és üdvözítő Jézus helyet talál a történelemben és az izraeliták várakozásának világában, egyedülálló feladatot hajt végre Isten tervében, ugyanakkor nem veszíti el emberi oldalát és korlátait sem. Az idealizáló törekvés, amely az újszövetségi hagyományban mindenütt jelen van, megtalálható Lukácsnál is, de néhány vonás megmarad, és láthatóvá teszi az üdvözítő eredeti kilétét. Lukács nem hanyagolja el Jézus megtisztelő címeinek említését, - mint amilyen a "király", a "messiás" (vö. 19, 12.27.38; 23, 36-38.43), az "úr" (7, 13.19; 10,2; 19, 31.34.38 stb.), az "Isten fia" (1,35; 3, 22.38; 4, 3.9.41; 8,28; 9,35; 10,22; 22,70) - de ezek nem rejtik el az ő emberi valóságát, megnyilvánulásainak és cselekedeteinek síkját.

Az "emberfia" megnevezés is, amely hasonlóképpen jelen van a harmadik evangéliumban, utalás lehet az ő emberi valóságára (vö. 5,24; 6,5; 9,44; 12,10; 22,48), jóllehet e kifejezés bibliai értelemben sokkal nagyobb horderejű (6,22; 7,34; 9, 26.56.58; 11,30; 12, 10.40; 17, 22.24.26.30; 18,8; 21, 27.36; 22,69). Mielőtt Jézus méltóságba és dicsőségbe öltözötten megjelenik, származásának, kapcsolatainak egyszerűségében és lelki konfliktusaival együtt úgy mutatkozik meg, mint bármelyik ember. Lukács Jézusát, akit már fogantatásától és születésétől fogva felsőbb tanúbizonyságok kísérnek (vö. 1,5-2,52), egyben erőtlenség, gyengeség és félelem is jellemzi. Ezzel kapcsolatban Lukács elhagyja Márk zavaró megjegyzéseit: a haragra gerjedésére (Mk 3,5; Lk 6, 8-10) és a neheztelésére (Mk 10,14; Lk 18,65) vonatkozó utalást, a tömeg negatív ítéletét ("elvesztette az eszét": 3,21; vö. Lk 11, 27-28), miként a gyermekek megsimogatását is (Mk 9,36; Lk 9,47). Nem említi az ifjú jelölt iránti erős vonzódását (Mk 10,21; vö. Lk 18,22), az apostoloknak tett szemrehányást (Mk 4, 13.38.40; Lk 8, 11.24; 8,43) és a Pétert sátáni módon cselekvőnek nevezést (Mk 8,33; Lk 9,22). Mérsékli a templomi árusok ellen irányuló cselekedetet (Mk 11, 15-17; Lk 19,45) és szelídíti a getszemáni képet, midőn inkább egy sorsával bátran szembenéző hőst mutat be, mintsem fájdalomtól földre sújtott mártírt (Mk 14,33 kk.; Lk 22,40). Jézus csak egyetlen fohásszal fordul az Atyához (22,42), s "arcra borulás" (Mt 26,39) helyett térdre esik (22,41). A Golgotán elhangzó és a Mk 15,34-ben olvasható "kétségbeesett kiáltás" - "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" - helyett Lukácsnál ez olvasható: "kezedbe ajánlom lelkemet" (23,46).

A pasztorális meggondolásból adódó enyhítések ellenére, amelyeket a harmadik evangélista attól tartva vezetett be, hogy csökkent értékű, lealacsonyított üdvözítőt mutat majd be, marad néhány árnyék, amely segít Krisztus teljes valóságának megértésében és kiemelésében. Lukács említi Jézus alacsony származását, egészen mindennapi, tekintélyes személyeket nem tartalmazó nemzetségtábláját, s főként szorongó és kritikus pillanatait: megindultságát, nemzetének pusztulása és saját sorsa miatti aggodalmát (19,41). Az utazás Galileából Jeruzsálembe, kínszenvedésének helyére, fárasztó vállalkozásnak látszik (9,51). Anélkül, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítana neki, az evangélista nem hagyja el a kísértésekről szóló elbeszélést, amely kissé rossz fényt vet Jézus személyére és életére (4, 1-13). Földi életútjának egész folyamán szinte osztottságban élt: a rejtettséget és megalázkodást kérő Atya akarata, valamint saját jogos önérvényesülési és becsvágya között. A vallomás, amelyről az evangélista megemlékezik, - "Vérkeresztséggel kell megkeresztelkednem: mennyire várom, hogy beteljesedjék!" (12,50) - sejteti, hogy mennyi keserűség, homály és fájdalom váltakozik vagy halmozódik lelkében, amelyekből csak a halál volna kivezető út.
Lukács mindenki másnál többször említi Jézus imádságos pillanatait, és ezzel aláhúzza az Atyával való találkozás, tehát a világosság, a megerősítés és a segítség iránti igényét (3,21; 5,16; 6,12; 9,16; 10,21; 11,1; 22, 17.19.32.44; 23, 34.36; 24,30).
A keresztség és a színeváltozás nem másoknak, azaz nem az apostoloknak vagy a jelenlevőknek szóló bizonyító jelenet, hanem Jézus lelkének, tudatának szóló megvilágosító találkozás (3, 21-22; 9, 28-43). Neki is szüksége van arra, hogy "hallgassa" az Atyát, hogy erősítést kapjon a tőle kért nehéz feladatokhoz, amelyeket ő megpróbál megérteni és megvalósítani.

11. A lukácsi közösség

Nem ismerjük Lukács eredeti környezetét, mint ahogyan a többi evangélistáét sem. Az "előszó" emelkedett szintű kulturális környezetre enged következtetni, de e környezet talán inkább a szerző világa, és nem a címzetteké. Azt, hogy Lukács hol élt, s hol írta evangéliumát, csak hozzávetőlegesen tudjuk. Emiatt is nehéz leírni közösségét. Ha az evangélium szerzője azonos az ApCsel írójával, bizonyára nem volt híján az eredetek keresztény világa valamelyes ismeretének.
Úgy látszik, hogy "Lukács egyháza" már túljutott a zsidósággal való ellentéten és a pogánysággal való első ütközésen; az evangélium nem jelzi a zsidók és a zsidó-keresztények közti partizánharcokat (vö. Gal, ApCsel); és nem jegyez fel a pogányokhoz való jézusi közeledésekkel kapcsolatos szemrehányásokat.

Az eredetek valamennyi egyházának, így a lukácsinak is, közös vonását kívülről az üldözések alkotják, belülről pedig az eredeti buzgóságnak és lelkesedésnek gyengülése. Úgy látszik, az üldözések légköre még nem múlt el. Krisztus győzedelmes eljövetele (parouszia) vagy a végidő megnyílása helyett a hívők egyre fenyegetőbbnek látják a császári hatóságokat. A Lk 21,12 szövege ("kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket, kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé is hurcolnak miattam") azon túlmenően, hogy prófétai üzenet, történelmi helyzeteket ábrázol. A politikai hatalmasságokkal való szembekerülés vagy ütközés egyenlőtlen harcot eredményezne, ezért az evangélisták igyekeznek elkerülni velük szemben mindenféle provokációt vagy ürügyet. Még a római hatóságok (különösen Pilátus) felelősségét vagy bűnösségét is csökkentik, vagy elhallgatják a zsidók hátrányára, és így ezek válnak Krisztus dicstelen és igaztalan halálának valódi felelőseivé.
Az egyházat üldözték, mert általában jogilag védtelen személyek - szegények, alacsony sorsúak, asszonyok, "pásztorok" - alkották. Első körvonalait már a gyermekkor evangéliumában látjuk. Ennek szereplői - a Máté 1-2-ben olvasható leírással szemben - nem a nagyok, nem az uralkodók, a papok vagy a mágusok, hanem a nép egyszerű gyermekei. Mária egy ismeretlen názáreti szűz; Simeon és Anna, az első hívők, csak hitükben gazdagok. Az üdvösség örökösei, a jövendő ország ősmintái a pásztorok. Ők alkotják az első messiási közösséget: ők az elsők az örömhír befogadására és arra, hogy részesüljenek az új idők boldogságából. A "szegények egyháza" ezeken a lapokon jelenik meg először. Jézus nemzetségtáblája, amelyet Lukács mutat be, vagy valószínűleg alkot, az üdvözítő ősei között nem említ semmilyen híres személyiséget (3, 23-38). Krisztus alakja ismeretlen személyek tömegéből bontakozik ki. Ő nem a nagyok, hanem minden ember üdvözítője. Ezért az egyház nem méltóságokat gyűjt magába, hanem egyszerű embereket.

A "szegények" kifejezés gyűjtőfogalom, amely magában foglalja a vakokat, a rokkantakat, az özvegyeket és a szenvedőket, a kirekesztett embereket, miként a szamaritánusokat és a leprásokat is, akik arra hivatottak, hogy az első helyeket foglalják el, illetve kapják meg az országban.

Az örömhírt azért fogadták be, hogy megmeneküljenek a társadalom peremére kerüléstől, de az áhított békét és jólétet nem találták meg. Jézus azért jött, hogy meghirdesse az Úr kegyelmének esztendejét (4,19), és ez az, amit ők várnak, de egyelőre hiába. A "szegények" és a "gazdagok" közti ellentét, amelyet a 6. fejezet (20-26. v.) emel ki, a keresztények és a kor "urai", hatalmasságai vagy életművészei közötti szembenállást tükrözi. Az üldözések miatti kellemetlenségek feltehetően olyan nagyok voltak, hogy a hitehagyás (aposztázia) veszélye gyakori volt (vö. 12, 4-12).

A keresztény ugyanolyan válasszal tartozott üldözőinek, mint amilyet Jézus adott. Ez a megértés és a megbocsátás (6, 27-38; 23,34).

Míg kívülről az ellenség szorongat, az egyházon belül megfogyatkozik az eredeti krisztusi szellem. A megtért farizeusok (vö. ApCsel 15,5) azon mesterkednek, hogy saját gondolkodásukat a pogányságból vagy a zsidóságból újonnan megtért emberek szívébe csepegtessék. Mint ahogyan Antiochiában megkísérelték, hogy tételük védelmében Péter tekintélyét használják föl (vö. Gal 2, 11-16), hasonló nyomásokat másutt is gyakoroltak. Azok a támadások, amelyeket Jézus a farizeusok ellen intéz (vö. 5,12-6,4), ugyanazok, mint amelyeket Lukács akar eljuttatni evangéliumának közvetlen címzettjeihez. A farizeusi magatartás a hatalom vágyának lelkületeként nagyon megzavarja a közösségi békét, és ezért e lelkületet Lukács nagyon keményen és következetesen kárhoztatja (vö. 11, 37-54).

A közösség, amelyet Lukács szem előtt tart, eszményi (vö. ApCsel 2, 42-47; 4, 32-34), a valóságban azonban távol van az alapítója által kitűzött céltól. Maguk a vezetők is alkalmatlanok és vakok (6,39), akik testvéreik apró hiányosságai miatt aggódnak, miközben nem ismerik el saját súlyos mulasztásaikat (6, 41-42). A két fáról (6,43), a szívben fészkelő két kincsről (6,45) és a két házról szóló példabeszéd különféle közösségi szituációkat ábrázol. Az első helyek elfoglalásának igénye a Krisztustól eredő világos elmarasztalás ellenére továbbra is él (22, 24-30). Isten igéje eljut mindenkihez, de úgy látszik, kevesen birtokolnak kellő készséges lelkületet ahhoz, hogy befogadják és éljék azt (8, 8-15); a többség hagyja, hogy fölébe kerekedjenek az evilági gondok, a gazdagság (8, 11-14) vagy a teendők (14, 15-20). Az evilági kincsek kísértése továbbra is súlyos (12, 33-34). Az evangélista ismételten visszatér erre a hűtlen intézőről (16, 1-8), a Lázárról és a dúsgazdagról (16, 19-31), valamint a gazdag ifjúról (18, 18-30) szóló példabeszédben.

Az üldözésekhez hasonlóan a kincsek csábítása is veszélyezteti sokak hitét (8,13).
Jézus valódi követői azok, akik teljesítik Isten akaratát (8,21). A vérfolyásos asszony hitének magasztalása sejteti azt a hiányt, amely e tekintetben mutatkozik a közösségben, amelyben az evangélista él (8, 40-48). A hitehagyás veszélyei olyan súlyosak, hogy az evangélista még fenyegetésekhez is folyamodik (9,26).

Az ellentmondásosság minden embernek, így a hívőnek is jellemzője. Lukács egyházában ismerős az osztottság, az aggodalmaskodás és a törtetés (9, 43-50). Van olyan, aki ahelyett, hogy a testvérek mellé állna, megpróbál föléjük kerekedni: nyilvánvalóan azokról a "méltóságokról" van szó, akik ugyancsak a közösségben élnek. A megtérésre hívás inkább az egyház tagjainak szól, mintsem a kívülállóknak és a pogányoknak (10, 13-20). Az országban való részesüléshez gyermeknek kell maradni, vagy azzá kell válni (10,21-24); a rászorulókhoz, a legnyomorultabbakhoz kell közelíteni, és nem a nagyokhoz vagy a hatalmasokhoz (10,36). A szamaritánusról szóló példabeszéd a közösség minden tagjának szól; ez állandó próbakő a közösség tagjai számára (9, 29-37). A lámpás ugyanis ahelyett, hogy világítana, ki is aludhat (8,16).

A keresztény kiválasztottság nem valamiféle állandóan biztosított javadalom: az ember bármikor elveszítheti a helyes irányt (12, 35-38). Az ármánykodás az üldözők felől jön, de adott esetben a családtagok részéről is; ellent kell állni rosszindulatú hatásaiknak (12, 49-53). A keresztények rászorulnak az élet javaira és kényelmet biztosító berendezéseire, de az ország kapuja szűk (13,22-30). Minthogy a közösségben még a kíváncsiak és a csodahajhászók is jelen vannak, amilyenek a Jézus körében lévő farizeusok voltak, Lukács nem említi a leglátványosabb csodákat.

A közösség kisded nyáj (12,32), barátok, egyenlő rangú emberek gyülekezete (14, 1-14), de egyben megtérésre szoruló bűnösöké is (5,31; 7,34). Az irgalmasság példabeszédei nem annyira a kívülállókhoz szólnak, mint inkább a saját hittestvérekhez (15, 1-32). Jóllehet a közösségben vannak botrányok (17, 1-3), jelen van benne az önteltség (17, 7-10) és a hálátlanság (17, 11-19), mégis mindig testvéri, baráti és szent gyülekezet (3,16; 12,12).

12. A szociális evangélium

A "kegyelem esztendeje", amelynek meghirdetésére és megnyitására Lukács szerint Jézus érkezett, azoknak a bajoknak végét jelenti, amelyek az emberi közösségben fennálló egyenlőtlenségek miatt sújtják e közösséget (4,18).

Jézus tevékenysége a bűnösök felé irányul, hogy rávezesse őket az ország útjára, de ezzel párhuzamosan vagy talán előnyben részesítő módon a betegek, a szegények, a börtönlakók és az elnyomottak felé is. Senkit sem részesített hátrányos megkülönböztetésben, de mindenkinek a szükségeset mondotta; tárgyalt Zakeussal is, de nem hagyta jóvá basáskodását. Szolgálata elején pontos munkatervet választ: magáévá teszi a nincstelenek, a rászorulók, a szegények, az elnyomottak ügyét, és ez alkotja életprogramját. Gyakorta hadakozik azokkal, akik a sokaság fölött a vallási, gazdasági és politikai hatalmat gyakorolják. Egyenlőségi és testvériségi kiáltványa (6, 41-47; 17,3; 22,32) nem elmélet vagy filozófiai eszme, hanem olyan gyakorlati vállalkozás, amelyet még élete árán is előbbre visz.

A vallási méltóságokkal való ütközése arra irányul, hogy megszabadítsa az embert a formalizmustól, a legalizmustól és a fanatizmustól, amelyek károsan hatnak az Istenhez fűző hívő kapcsolatra. Isten atya, aki szereti az embert, és nem valamiféle becsületére kényes zsarnok. Az isteni irgalomról szóló példabeszédeknek az a rendeltetésük, hogy új arculatot adjanak az atyák Istenének. E felszabadításnak a folytonos örömre hívás is része (1, 14.44; 2,10; 10,17; 13,17; 15, 5.32; 19, 7.37; 24, 41.52).
Jézus legkeményebb ütközete azonban, amelyről az evangélista beszámol, ama igazságtalan társadalmi berendezkedés ellen irányul, amelyben az emberek élnek. A szegények iránti előszeretete és a gazdagságot szertelenül halmozó embereket kárhoztató hangja erősebb, mint bármelyik másik evangéliumban (vö. 6, 20-26).

Jézus még a politikai hatalmat sem hagyta háborítatlanul. Az újszövetségi források valószínűleg kisebbítik az uralkodó hatóságokkal való ütközés nagyságát, de meghagyják az egyáltalán nem ritka összetűzések nyomait. Ha az ellenfelek a császárnak fizetett adó törvényes voltáról faggatják Jézust, akkor ő ezt olykor valószínűleg kétségbe vonta, vagy okuk lehetett arra, hogy ezt gondolják (20, 20-26). Annyi bizonyos, hogy nem udvari próféta volt.

Az evangélista az egyetlen, aki megemlíti, hogy a római helytartó előtt felhozott Jézus elleni vádak között az is szerepelt, hogy fölizgatja a népet "Galileától kezdve egész Júdeában" (23,5). A halálbüntetés, amelyet elszenved, önmagában véve a legmeggyőzőbb bizonyítéka Jézus vállalkozásának és annak a hatásnak, amelyet saját történelmi korában gyakorolt. A politikai ítélet tanúsítja, hogy végsőkig fölháborította és megzavarta azokat az intézményeket, amelyek e büntetést kimérték rá.
Lukács evangéliuma az üdvösség, az öröm és a messiási béke, egyben azonban a földi, az evilági elkötelezettség evangéliuma is. Az üdvösség olyan tökéletes és hatékony terv, amely nem csupán a bűn megszüntetéséért harcol, hanem az embert sújtó valamennyi baj felszámolásáért is. Zakariás a "Benedictus"-ban az "ellenségtől" való szabadulással (1,71) és az elnyomók "gyűlöletének" leáldozásával azonosítja az üdvösséget. Krisztusban Isten "meglátogatta és megváltotta népét" (1,68); megemlékezett az Ábrahámnak tett esküről, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva "szentségben és igazságban", félelem nélkül szolgálhassuk őt (1, 73-75).
Mária hangja a Magnificat-ban még kifejezőbb: "Uralkodókat taszított le trónjukról, de fölemelte az alázatosakat" (1,52).

13. Az összeállítás időpontja és helye

A legújabb kritika általánosságban elmozdította az evangéliumok szerkesztési időpontját. Lukács esetében ez a 60-70-es és a 80-90-es évek között ingadozik. Az első (a hagyományos) hipotézis Ireneusz és Jeromos tanúságára alapozódik (vö. Eusebius: Hist. Eccl. 2,22; Jeromos: Comm. in Mat. PL 26,18; De viris ill. 14,1,11; 14, 5-7; Adversus Haer. III, 1,1; 14,1).

A legvalószínűbb és legáltalánosabban elfogadott időpont jelenleg a 80-9O-es évek közötti. Ennek alapján ugyanis magyarázatot kapunk a sok közbülső "író"-ra (1,4), a Páltól való különbözőségekre, az apostol korától elválasztó távolságra, a könyvben tükröződő különféle aggodalmakra és az egyházban kialakult szerkezeti tagolódásokra. A Jeruzsálem pusztulására vonatkozó beszéd azon túlmenően, hogy valódi és sajátos prófétai üzenet, post-eventum (az esemény utáni) elbeszélésnek látszik (vö. különösen: 21,20).
A harmadik evangélium keletkezési környezetét és főként összeállításának helyét Görögországból Szíriába, sőt Kis-Ázsiába is áthelyezték, de megfelelő indokok vagy bizonyítékok nélkül. Mindazonáltal valószínű, valamilyen kelet-mediterrán helységről van szó, ha nem is tudjuk pontosan megállapítani, hogy melyikről. Szinte bizonyos, hogy Palesztinát és közeli területeit ki kell zárnunk.