A farizeusokkal és a törvénytudókkal való hosszú és drámai ütközet (11, 15-54) valószínűleg a tömeg jelenlétében zajlott le (vö. 11,29). Az új részlet elején (1. v.) is ("megszámlálhatatlanul") sok ember verődik össze (episzünagó), az evangélista azonban szemmel láthatóan mellőzi őket, hogy teret adhasson a tanítványokhoz intézett jézusi beszédnek.[1]
Lukács főként azért emlékezett meg a farizeusok és a törvénytudók ellen irányuló jézusi támadásáról, hogy óvja a hívőket az ilyesfajta viselkedéstől és magatartástól, s hogy minden félreértést eloszlasson, újra emlékezetbe idézi e kirohanást. A farizeusok legfeltűnőbb vonása (1. v.) a képmutatás (hüpokriszisz), és ez jellemzi őket a legjobban. A kifejezés arra utal, hogy valaki a színházban, a társaságban vagy a közösségben képes valamilyen meghatározott szerep eljátszására. A szófejtő elemzés szerint a képmutatók (hoi hüpokritai) a színészek. A képmutatással az ember könnyen kerülhet olyan hírbe, amilyenbe akar: például az igaz volt és a szentség hírébe. Elegendő, ha meghatározott magatartást színlel, s megfelelő szavakat hangoztat. Jézus a képmutatást kovászhoz hasonlítja, mert azt akarja hangsúlyozni, hogy ez képes megrontani az általa átjárt tésztát, vagyis ebben ez esetben az embereket és a közösséget. Az embert még csak nem is kell túlzottan a romlásra serkenteni, hiszen vele született hajlama van erre.

A képmutatás alakoskodás, amely azonban nem tarthat sokáig, hiszen az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül (2-3. v.). Az evangélista nem mondja meg, hogy ki végzi majd el ezt az első leleplezést (szünkalüptó), de valószínűleg isteni közbelépésre (ítéletre) gondol, vagy talán éppen az utolsó ítélet esküdtszékére. Az is lehet azonban, hogy olyan teológiai meggondolással él, amelynek nincs határozott vonatkozási pontja. A hívő szerint a csalás, a megtévesztés sosem győzedelmeskedhet az igazság felett, mert a végén minden lelepleződik. S ha ez nem is következik be azonnal, a vallásos embert ez a gondolat vezérli.
Az evangélista felidézi Jézusnak egy mondását (3. v.), amely az előzőhöz hasonlóan (2. v.) más szövegkörnyezetből származik. Jézust a körülmények arra késztették, hogy valamilyen lakóhely rejtekében ("sötétségben") oktassa tanítványait, de szavai egy napon nyilvánvalóvá (en tó phóti) válnak. Sőt, egyenesen a háztetőkről fogják ezeket hirdetni. Lehetséges, hogy Lukács e mondást a farizeusok magatartására alkalmazza. Ezek "sötétségben", álnokul cselekszenek, úgy haladnak előre a homályban, mint a vakondok, de váratlanul fény derül rejtekhelyükre, és világossá teszi cselszövésüket. A képmutatás olyan köpeny, amely talán jól és hosszan betakarja az embert, de végül e köpeny szétszakad, és amit rejtett, nyilvánvalóvá válik. Ugyanígy az is lehetséges azonban, hogy a mondás az apostolok tevékenységét világítja meg, amely a rejtettség időszakából (a zsidó és a pogány üldözések szakaszából) átmegy a meghirdetés teljes szabadságának korszakába. A szavak, amelyeket hallottak, és amelyeknek ők letéteményesei, egy napon a föld "rejtekéből" a fényre szökő maghoz hasonlóan napvilágra kerülnek. A XII. fejezet a tanítványokkal foglalkozik, tehát nem meglepő, ha a 3. vers és az ezt követő versek is róluk szólnak. Amikor Lukács evangéliumát írja, Krisztus követőinek helyzete még bizonytalan. Az ellenségeskedés és gyűlölet, amelynek céltábláivá váltak, életüket és így hitük folytonosságát is veszélyezteti (4. v.). Lehetséges, hogy Lukács is tud néhány olyan esetről, amely a legfélénkebbeket hitük elhagyására késztette. Jézus és az evangélista nem olyan vitázó hangon szól hozzájuk, mint fentebb a farizeusokhoz és a törvénytudókhoz, hanem pásztorként beszél. Olyan figyelmesen és olyan nagy szeretettel fordul tanítványai felé, mint az apa a gyermekeihez. A "barátaim" (philoisz mou) megszólítás a szinoptikusoknál[2] csak ezen a helyen szerepel, és azt az aggódást és gyengédséget idézi fel, amellyel Lukács közössége körülveszi legtörékenyebb tagjait. A halál elkerülésére nem az a megoldás, hogy az ember hazudik vagy elhagyja hitét, hanem, hogy leértékeli a halál jelentőségét és súlyát. A fizikai halál felszíni esemény, amely nem érinti az ember lényének mélyét, és nem fosztja meg őt a valódi élettől (4. v.). Az evangélista azokra az üldözésekre gondol, amelyek már szedik áldozataikat a keresztények közül. A végső igazságnak és Krisztus feltámadásának fényében ezeknek az üldözéseknek csak korlátozott jelentőségük van. Csak az ember fizikai életét olthatják ki, de igazi valóját nem érik el, s nem képesek őt megfosztani valódi értékeitől és valódi lététől (4. v.). Ezért nem kell tőlük félni. A hit és a teológia hivatott arra, hogy megoldja a lelki konfliktusokat, az emberi lélekben lejátszódó kríziseket. Ez a megoldás azonban úgy látszik, nem mindig időtálló és nem mindig hatékony.

A vallásüldözők a politikai üldözőkhöz hasonlóan kárt tudnak tenni az ember testében, de van fölöttük valaki, aki még súlyosabb büntetésekkel tud sújtani, mint azok, amelyekkel ők büntetik embertársaikat. Egyedül Istentől kell tehát félni, aki az egész embert ("a testet és a lelket is") a gyehenna tüzére tudja vetni. A keresztények megijedhetnek az üldözők fenyegetéseitől, és elárulhatják hitüket, de ha így tesznek, még hatalmasabb ellenfélbe ütköznek, aki súlyosabb és hosszantartóbb szenvedésekkel sújthatja őket. Az Isten iránti félelem erős hangsúlyt kap az ószövetségi és részben a keresztény igehirdetésben is, de ezt a tanítást a legnehezebb összeegyeztetni az evangéliumi üzenettel. A büntető istenkép szöges ellentétben áll Jézus igehirdetésével, amely annak kinyilvánítása, hogy Isten szerető és irgalmas atyja igazaknak és bűnösöknek egyaránt.
A "gyehenna" a "kiolthatatlan tűz" helye, amely valamiféle vég nélküli büntetés helyének szimbólumává vált, jóllehet a kifejezés önmagában véve egyáltalán nem utal ilyesmire.[3] Ebben az esetben is szónoki túlzásról van szó (s nem annyira teológiai meghatározásról), ezért óvatosan kell kezelnünk.[4]

Istent félni kell, de hinni is kell benne. Isten büntet, de gondját is viseli az embernek, miként valamennyi teremtményének (6. v.). Ha úgy látszik, hogy egyesek és különösen a hívők zsarnokok kiszolgáltatottjaivá váltak, továbbra is igaz marad, hogy van felettük valaki, aki gondot visel rájuk. S ha ennek a valakinek gondja van a madarakra, sőt még a verebekre is, amelyek olyannyira kevésbé értékesek a többinél, hogy ötöt lehet belőlük venni két fillérért (as-ért)[5], és mégsem feledkezik meg egyikről sem, mit nem tenne meg az emberért? Isten gondviselő tevékenysége még az ember hajszálát is számontartja (7. v.). Ezek a közönséges utalások azt emelik ki, hogy Isten milyen körültekintően gondoskodik teremtményeiről, és különösen az emberről. Ez az "ismeret", amellyel tud róluk, nem elmélet vagy fogalmi tudás, hanem jóakarat és szeretet. A befejezés tehát az, hogy a tanítványoknak nem kell félniük (7. v). Az ilyen állítások a sémita teológiai szemléletben vagy történelem-felfogásban gyökereznek, amely semmibe veszi a másodlagos okok közreműködését, hogy kiemelhesse az isteni kezdeményezést és fensőséget. Valójában azonban, ha igaz is az, hogy a történelmet Isten mozgatja, az is igaz, hogy ezt az ember szabad választásai által viszi előbbre, amelyeket Ő tiszteletben tart, és amelyeknek aláveti magát.

A beszéd elején felvetett probléma egyre világosabbá válik. Az evangélista a hitükben veszélyeztetett keresztényekhez fordul, és minden érvet bevet annak érdekében, hogy maradjanak állhatatosak vállalt életútjukon. A gyehenna tüzének említését követően közvetlenül az isteni ítélőszékre utal (8-9. v.). Itt az embert annak alapján ítélik meg, hogy milyen magatartást tanúsított Krisztussal szemben. "Isten angyalai" a néphit szerint az ő trónállói (9. v.). Jézus az emberfia, aki az Öregkorú mellett ül teljes hatalomban és dicsőségben (vö. Dán 7, 13-14). Az irányában tanúsított magatartás alapján bánik az emberekkel: a földi bírák felett állva (10-11. v.) az isteni hatalom teljes birtokában megtagadja az őt megtagadókat, és oltalmazza az őt védőket. A szemet-szemért törvénye, amely már önmagában véve is problémás, megjelenik a legfőbb égi bíróságon is. Isten a saját képére teremtette az embert, de az ember is saját képére formálta Istent, midőn saját tulajdonságaival, s ami rosszabb, emberi reakcióival és ösztönvilágával ruházta őt fel.
A hitehagyás nagy gondot jelentett az evangéliumi igehirdetőknek. Ezt igazolja az is, hogy az evangélista kitartóan visszatér e témára.

Az emberfia és a Szentlélek ellen mondott szavak megkülönböztetése Jézus megnyilvánulásának két időszakára és arra a kétféle magatartásra utal, amelyet az emberek irányában tanúsítanak. Az "emberfia" kifejezés mindig a transzcendens messiást jelöli. A messiás világfeletti volt földi létezése folyamán is, de ebben az időszakban nem mindenki tudta felismerni végső valóságát, amelyet elrejtett a "szenvedő szolgával" való hasonlósága. Ezért azok, akiknek nem sikerült felismerniük őt, felmentést kapnak. Most azonban, hogy a Szentlélek erejében belépett dicsőségébe (feltámadás), s miután Pünkösdkor a Szentlélek kiáradt már a hívőkre, a tudatlanság, a visszautasítás és az értetlenség nem megengedett és nincs rájuk mentség. Ehhez hasonló állítás található a Mt 12,31-ben is. A "nem bocsáttatik meg" (10. v.) kifejezés pasztorális hangsúlyú állítás. A szerző azért túloz, hogy visszatartsa a hívőket az ilyen tévedésektől és bűnöktől, és nem azért, mert teológiai állításokat akar közölni. Isten ugyanis nem úgy viszonyul az emberhez, mint a bíró a vádlotthoz, hanem mint az édesapa a gyermekéhez. Ilyesfajta hajthatatlanság az atya részéről mindenképpen érthetetlen dolog volna.

Ezután újabb szavak hangzanak el az üldözött keresztények hitének támogatására (11-12. v.). Ezúttal világosan megfogalmazódik, hogy törvényszékek, bírák, (zsidó) vallási és (pogány) politikai hatóságok előtt állnak. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében az evangélista csak a legjelentősebb eseteket (Péter, István, Jakab és Pál) említi, de nyilvánvaló, hogy nem ezek voltak az egyedüliek. Isten embere nem jöhet zavarba az ilyen helyzetekben, mert olyan ügyet képvisel, amely nem az ő ügye, és aki küldi, kötelességének érzi, hogy segítse őt. Valójában azonban segítsége nem mindig látszik nyilvánvalóan, amint ezt a vértanúk történetéből is láthatjuk. A szerző egyik végletből a másikba esik. Az elriasztás érdekében a gyehennára és az isteni esküdtszékre utal, most pedig annak érdekében, hogy minden félelmet eloszlatva erőt és bátorítást adjon, korlátlan derűlátásra buzdít (12. v.). Jézus is ott állt bírái előtt, de az általa mondott néhány szó nem sokat segített, és még kevésbé tudta elérni, hogy bírái elálljanak szándékuktól. A Lélek mindenkiben beszél, de senkit sem helyettesít, s még kevésbé hajlítja automatikusan az emberek akaratát.
A Lélek említése elővételezi az egyház időszakát. Második művében az evangélista megvilágítja ezt az állítást. Az ApCsel szereplői úgy jelennek meg, mint akiket inkább a Lélek mozgat, s nem saját szabad akaratuk. A Lélek az, aki beszél általuk, s ő adja ajkukra Jézus Krisztus evangéliumának legjobb apológiáit. Tudnunk kell azonban, hogy ezek katekétikai feljegyzés-gyűjteményekből készült elbeszélések vagy az evangélista készítette összeállítások.

A bolond gazdag (12, 13-21)

A részlet visszatér Jézusnak az anyagi javakkal kapcsolatos állásfoglalására.[6] A témát, miként ez gyakorta előfordul, Lukács "epizóddal" vezeti be (13-14. v.), az üdvözítő állításával támasztja alá (15. v.), és példázattal világítja meg (16-21. v.).
Jézus a tanítványokhoz beszél (12,1), minthogy azonban a tömegből szólította meg valaki, a hallgatóság szélesebb körének szól. Lukács számára e hallgatóság a közösség, amely a mester tanításának fényében kérdezősködik (15. v.) a tulajdonról, illetve az evilági javak keresztény használatáról.
A közember (13. v.) úgy gondolja, hogy Jézus valamiféle törvénytudó, aki dönteni tud az örökösödéssel kapcsolatban, amely Izraelben nem volt túlzottan világos, s még kevésbé igazságos.[7] A törvény ellenezte az örökölt földingatlan felosztását. Ezért a családfő halála esetére úgy rendelkezett, hogy az ingatlan felét az elsőszülött kapja, és őt illette meg az ingó vagyon kétharmad része is. Lehetséges, hogy ebben az esetben egy idősebb "testvért" vádoltak azzal, hogy vonakodik átadni a többieknek az őket megillető részt. Az ilyen ügyeket a városkapuknál, nyilvánosan, az öregek tanácsának, a király megbízottjának és a tanúknak[8] részvételével tárgyalták meg, de az is előfordult, hogy a pert magánúton folytatták le egy a törvényben járatos személy jelenlétében.[9]

A zsidóknak megvoltak a maguk kisebb-nagyobb vitái, a keresztényeknek hasonlóképpen.[10] Az evangélista az előbbiekre és az utóbbiakra is gondol. Jézus mindig kész arra, hogy oltalmába vegye az elnyomottakat, de visszautasítja a szoros értelemben vett peres ügyben való részvételt, vagyis azt, hogy a bíró (kritén) és a törvényes végrehajtó (merisztén) szerepét játssza. Az ügy talán túlzottan homályos jogi szempontból, s nem akar megkockáztatni kétes értékű ítéletet. Az is lehetséges azonban, hogy visszautasításának mélyebb indítékai vannak. Ő inkább saját küldetésére akarja felhívni a figyelmet. A tőle tanácsot kérő ember szemmel láthatóan csupán törvényszakértőt vagy közalkalmazottat látott benne. Jézus küldetése azonban nem az, hogy bíró vagy ügyvéd legyen, hanem Isten országának prófétája. A bürokratikus törekvések már jelen vannak Lukács egyházában, és ő ezzel a világos válasszal kárhoztatja ezeket.

Jézus mester, de nem a törvény, hanem Isten szavának mestere. Nem ismeri a családi javak felosztását irányító szabályokat, ellenben ismeri azokat, amelyek az embert abban segítik, hogy kiegyensúlyozott és boldog lénnyé válhasson. Az egyik ilyen szabály a kapzsiságtól (pleonexia) való tartózkodás. E válasz nem a közbeszóló felé irányul, hanem minden jelenlevőnek szól (15. v.). Az evangélista szomorúan és aggodalommal ismétli ezt meg saját közösségének tagjai felé, s talán főként azok számára, akik a közösséget irányítják.[11] A görög pleonexia kifejezés a "mindig többet birtoklás" vágyára utal, s ezért a fösvénység, az evilági javak iránti mértéktelen és zabolátlan vágy szinonimája, amelyek végül mégsem nyugtatják meg és nem elégítik ki az embert.
Az Újszövetség ezt a bálványimádáshoz hasonlítja. Az ilyesfajta vágy nem teszi a létezést biztonságosabbá, és nem biztosít neki hosszabb tartamot. Az evilági javak nem segítik jobban az embert saját létcéljának elérésében, s nem védik meg őt a kellemetlen meglepetésektől. Kívül vannak az emberen, s nem töltik be mélyebb, belső vágyait. Túlságosan bizonytalanok, s ezért nem jelenthetnek biztos alapot. Az ember nyugalma és biztonsága nem birtokaitól függ, még ha bővelkedik is ezekben. Aki ezekre támaszkodik a boldog élet elérése érdekében, hamis beruházásokat eszközöl. A következő példázat ezt világítja meg, s egyben felül is múlja e gondolatot (16-20. v.).
A példázat szereplője egy gazdag földbirtokos. Jézus nem az első, aki ilyen személyre utal valamilyen erkölcsi tanítás levonásának szándékával. A gazdag emberben általában megvan a kapzsiság vágya (pleonexia). Jézus azonban e gazdag ember hedonista, nyárspolgári törekvéseit és azt az igyekezetét is ki akarja emelni, amellyel minden képzeletet felülmúló boldog és nyugodt jövőt próbál önmaga számára biztosítani.

Az ember azt hiszi, hogy a javak felhalmozásával már biztosította önmagának a boldogságot és a hosszú életet. E gondolatában azonban "bolondnak" (aphrón) mutatkozik, mert mindennel számolt ugyan, de elfelejtette a legfontosabbat: megválasztani halála óráját. Minden más napra gondolt, de az utolsóra nem. Úgy okoskodott, mintha saját élete felett éppúgy uralkodna, mint termése felett. Megfeledkezett arról, hogy valami fontos dolog, egy alapvető igazság kikerült ellenőrzése alól, s ezért tévedése végzetes hiba. A helyzet drámaisága éppen az élet végletes bizonytalanságában áll még annak számára is, aki látszólag nagyon biztos. A csűrök mellé odahelyezhetők más javak is: az egészség, a hatalom vagy a pénz. A boldog és hosszú élet elérése szempontjából semmit sem számítanak.

Jézus ellenjavaslatában is (21. v.) szerepel egy gazdasággal kapcsolatos (thészauridzein) kifejezés, de a földöntúli világ irányába vetítve. A "kincset gyűjteni magának" ebben az összefüggésben annyi, mint önző módon csupán saját nyugalmára és boldogságára gondolni, miként ezt a példabeszéd gazdag embere tette. Ezzel szemben "Isten szerint gazdagodni" annyit jelent, mint olyan javakat szerezni, amelyek Isten előtt is értékek. Ezek olyan javak, amelyeket a halál nem tud elvenni, mert belül vannak, az ember lényének részét alkotják, s ezért ezeket az ember magával viszi a földi létből való távozása idején. Attól függően, hogy az ember melyik szemléletmódot választja, illetve melyik szerint alakítja életét, csalódásokat vagy boldogságot gyűjthet önmagának. Az égben felhalmozott gazdagság számít, és nem az, amely saját raktárainkban van. Ezt a lélek értékei alkotják: az igazlelkűség, az igazságosság és a szeretet. Lukács evangéliumában azonban az "Isten szerinti gazdagodás" (ha az ige megőrzi etimológiai jelentését) abban az esetben is bekövetkezhet, ha az ember pénzt vagy értékeket gyűjt a szükséget szenvedő szegények számára. Tehát nem minden gazdagot kell kárhoztatni, hanem csak a bolond gazdagokat.

A tanítás ma sem veszít súlyából, de félreértésekre adhat okot. A tömegből szóló embernek adott választól kezdve (14. v.) úgy látszik, mintha Jézus az evilági és közösségi feladatoktól menekülvén kifejezetten szakrális síkra akarná korlátozni tevékenységét. Lehetséges azonban, hogy ez kétes értékű és küldetését korlátozó feltevés. Az ugyanis, hogy valamiféle szigorúan jogi, szakmabeli síkon értendő örökösödési kérdésben elutasítja a közreműködést, mert nem tartja magát illetékesnek, nem általánosságban vonatkozik a társadalmi vagy politikai életre, mintha az általa hirdetendő és valósítandó ország nem célozná az igazságtalanság, az erőszak és az egyenlőtlenség megszüntetését is (vö. Lk 4, 18-22; 6, 20-26).
A pleonexia elítélése nem egyenértékű a társadalmi elkötelezettség kárhoztatásával, és a bolond gazdag korholása nem jelenti a jólétnek, s még kevésbé a földi boldogságnak elutasítását. Mindez legfeljebb a földi javak igazságtalan elosztásának és túlértékelésének elítélése. Mielőtt Isten országa égivé válna, földi ország, s ezért a szellemi értékekhez hasonlóan magában foglalja az anyagi javakat is. Csakhogy mind a szellemi, mind az anyagi javak egyenlő mértékben illetnek meg mindenkit. Ha az ember önző haszonlesésből megfoszt ezektől valakit, bűnt követ el. A fejlődés, a társadalmi haladás ezzel szemben az üdvösség tervének részét alkotja.

A földi javak szertelen és lázas keresését Lukács vallási indítékok alapján kárhoztatja. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy másutt közvetlenül szociális jellegű érveket is használ. Egyes emberek túlzott gazdagsága más emberek szegénységének okozója (6,20-28). A pleonexia nem hoz gyümölcsöt Isten előtt, mert megfosztja és kiéhezteti a testvéreket, akiknek pedig ugyanolyan joguk van a föld javaihoz. E vágy szertelen sóvárgás, mert nem veszi figyelembe az embertársak igényeit és jogait. A kapzsi ember mások földjén is gyűjt: úgy él és úgy cselekszik, mintha egyedül volna a világon. S ezért a valódi javak helyett saját ítéletét gyűjtögeti.

Ne aggódjatok (12, 22-34)

Az evangéliumi idealizmus látványosan jelenik meg e sorokban.[12] A szöveget még mindig áthatja az evilági javakkal szembeni keresztény magatartásra vonatkozó tanítás, amely itt még radikálisabbnak látszik. Ezt csak Jézus magatartásának fényében érthetjük meg, aki úgy vándorolt egyik vidékről a másikra, hogy még fejét sem tudta hova lehajtani (vö. Lk 9,58). Újra felhangzanak a misszionáriusoknak, a tizenkettőnek és a hetvenkét tanítványnak szóló buzdítások, akiket Jézus úgy küld Isten országának hirdetésére, hogy híján vannak a segédeszközöknek és egyedül csak az isteni gondviselésre hagyatkozhatnak (9,3; 10, 3-4). Abból a tényből, hogy az evangélista ilyen állhatatosan időzik e témánál, arra következtethetünk, hogy ő a tanítványokat (22. v.) s különösen azokat az evangéliumi munkásokat tartja szem előtt, akik elveszítették korábbi tartásukat. Ezek talán segédeszközök nagy csomagjaival felszerelten utaztak. Gyengült az ügybe és az abba vetett hitük, aki küldi őket, akinek szolgálatot tesznek. Tekintettel a tömeg jelenlétére vagy közelségére (13. v.) és a nyáj említésére (32. v.), nem lehetetlen, hogy a beszéd szélesebb körű hallgatóságnak szól. A hallgatók talán maguk a keresztények, akik arra kapnak felszólítást, hogy jobban bízzanak Istenben, s kerüljenek távolabbra az anyagi javaktól. Az evangélista szembeállítja a tanítványt azzal, aki nem ismeri Istent (30. v.), és itt talán tágabb értelemben és nem szakkifejezésként használja a tanítvány szót. Alapjában véve a részlet az élethez nélkülözhetetlen anyagi javakkal szembeni két magatartásformára utal: a keresztény és a pogány lelkületre. Az egyiket a bizakodó várakozás, a nyugalom és a türelem jellemzi, a másikat pedig az aggodalmaskodó nyugtalanság. A szerzőnek egy tételt kell igazolnia, ezért természetes, hogy erősíti a hangsúlyokat, s akár az ember lázas kereséséről beszél, akár az isteni gondoskodásról, mindkét irányban túloz. E részletet nem tekinthetjük válasznak az evilági elkötelezettség problémájára, illetve arra a kérdésre, hogy az emberi leleménynek milyen szerepe van az isteni elgondolásban. Prédikációs részlettel állunk szemben, s nem a földi valóságok teológiájának valamelyik szövegével.

A buzdítás három versszakban (22-24.; 25-28.; 29-31.) és egy függelékben (32-34. v.) fogalmazódik meg. Az első kettő az "aggodalmaskodás" elleni támadás. A merimnaó ige annyit jelent, mint "aggodalmaskodni", "gondoskodni", "fáradozni". Törődni kell az evilági javakkal, de aggodalom és gyötrődés nélkül (22. v.). A szerző "lélekről" (pszükhé) beszél, amely azonos az élőlénnyel, és testről (szóma), amely ennek érzékelhető, fizikai oldala, s így az emberi lét egészét tartja szem előtt. Kárhoztatja az aggodalmaskodást, mert ez másodlagos dolgokra irányul, s (teológiai meggondolásból) főként azért, mert azt a benyomást kelti, hogy az, aki a többet, vagyis az életet adta, nem képes arra, hogy a kevesebbet, az élelmet és a ruházatot is megadja (25. v.). Az érvet az állatok világára vonatkozó észrevétellel (katanoeó) támasztja alá. Az állatok ingyenesen kapták az életet, és ez az élet többnyire pompás módon ingyen őrződik meg számukra. A hollók a legelhagyatottabb madarak, alighogy megszületnek, sorsukra hagyják őket, mégis megmaradnak.[13] A liliomok törékeny növények, és ezek sem pusztulnak el. E megfontolások logikája nem túlzottan következetes, ennek ellenére nem veszítenek költői varázsukból. A szerző eltekint attól, hogy az embernek más helyzete és szerepe van a teremtett világban, s úgy tesz, mintha nem tudna arról a szorongásról és kegyetlen harcról, amellyel az állatok fennmaradásukért küzdenek. Ennek ellenére, az az első benyomásunk, hogy a dolgok úgy vannak, mint ahogyan a szerző ezt bemutatja.

Az aggodalmaskodás haszontalan, mert az embernek semmiféle erőfeszítése sem elegendő ahhoz, hogy az őt foglalkoztató problémákat megoldja. Senki sem tudja ugyanis minden további nélkül akár csak arasznyival is meghosszabbítani termetét[14], bármennyire is törekszik erre (25-26. v.). Az érv olyan dolgokról beszél, amelyeket emberileg nem lehet megvalósítani, de Istennek lehetségesek. S itt az ember újra felszólítást kap: vegye szemügyre (katanoeó) a természet világát, a mezők liliomait vagy füvét, amelyek fáradság nélkül úgy növekszenek és pompáznak, hogy még az egész bibliai történelem legkáprázatosabb személye (Salamon) is megirigyelhetné őket. Az az Isten, aki ilyen látványos csodákat művel az emberhez képest másodlagos és jelentéktelen dolgokkal, mennyivel inkább fog azon fáradozni, hogy táplálékot, öltözéket és növekedést biztosítson kedvenc teremtményének (27-29. v.)! Az evangélista szerint ennek elfogadása csupán hit kérdése (28. v.). A befejezésben szereplő "kicsinyhitűek" (oligoipisztoi) szemrehányás világítja ugyanis meg a beszéd értelmét. A szöveg az isteni jóságra akar utalni, amely nem teszi feleslegessé az emberi igyekezetet, hanem a végén túláradó módon megkoronázza ezt. E szöveg nem lehet alapja a történelmi és gazdasági problémák fideista megoldásának, mert csupán azt célozza, hogy nagyobb nyugalommal töltse el a különféle létfenntartási gondokkal viaskodó teremtményt. A hit nem oldja meg a problémákat, de segíthet abban, - jóllehet nem mágikus módon - hogy megtalálhassuk a legmegfelelőbb megoldásokat. A hit közösség azzal és odafigyelés arra, aki a természetnek és az embernek is ura.

A mindennapi létfenntartás feltehetően nem kis problémát jelentett a keresztény közösségekben, amelyek többnyire szegény, rászoruló emberekből álltak, akiknek tehát nemcsak a holnap jelentett súlyos gondot, hanem a ma is. A szerző ahelyett, hogy osztályharcra, az alkotmányos gazdasági hatalom elleni forradalomra buzdítana - ami abban az időben nem lett volna lehetséges, és talán a hiányosságokat sem küszöbölte volna ki - arra szólítja fel az olvasókat, szilárduljanak meg hitükben. A szöveg ugyanis továbbra is az élelem és a ruházat miatti aggodalmaskodás ellen beszél (30. v.). A nem hívő ember gyötrődik az élet javai miatt. Az evangélista sajátos kifejezést használ: a merimnaó ige helyett a meteóridzó igével él. Ennek jelentése (gyötrődni, aggodalmaskodni) azonban nem sokban, azaz csupán annyiban különbözik az előbbiétől, hogy a meteóridzó a gyötrődésből szabadulni akaró ember fizikai mozgásaira (fejet forgatni; nyakat megfeszíteni) is utal.[15] A pogányok (ethné) azok, akiket a Biblia gojim-nak nevez. Lukács azonban olyan olvasóknak ír, akik nem ismerik e kifejezést, s ezért hozzáfűzi, hogy a "világ" (tou koszmou) pogányairól van szó. A "pogányok" azért nyugtalankodnak és aggodalmaskodnak túlzottan az élethez szükséges javak miatt, mert nem ismerik Istent, vagyis azt, aki minden létezőt teremtett és létben tart. Az Istenbe vetett hit nem a gondot szünteti meg, hanem a nyugtalanságot és a félelmet.

Az evangélista végül azzal indokolja a mindennapi létfenntartáshoz szükséges dolgok miatti szorongás és gyötrődés felesleges voltát, hogy Isten atyaságára utal (30.b v.). A pogány istenek nem gondoskodnak híveikről, Isten azonban atya, aki nem engedi, hogy gyermekei bármiben is hiányt szenvedjenek. A túlzott aggódás nem a bizakodó ráhagyatkozás tanújele. Ha az embernek atyja van, hagynia kell, hogy ez az atya töltse be szerepét. A családban a gyermekek is dolgoznak, különösen, ha már felnőttek. A szerző azonban paternalista szellemben gondolkodik, a teljes felelősséget a családfőre ruházza, főként ha ez a családfő Isten. A hívő és különösen a tanítvány keresésének, sőt túlzó aggódásának csak egyetlen iránya lehet, és ez az Isten országa (31. v.). "Isten országát keresni (dzéteó)" annyi, mint ugyanolyan gonddal fáradozni az ország hatékony történelembe illesztésén, mint amilyen lázas igyekezettel törekszenek az emberek az anyagi javakra. Máté kérése az, hogy elsősorban Isten országát kell keresni (6,33), Lukács pedig azt igényli, hogy az ember egyszerűen vagy kizárólagosan ezt az országot keresse. Az ország összekapcsolódik az igazságossággal (dikaioszüné). E kifejezésnek a bibliai hagyományban nagyon összetett jelentése van. Lukács evangéliumában valószínűleg nem az igazlelkűség erényére vonatkozik, hanem az ország követelményeire, vagyis arra, amit megvalósulása magával hoz.[16] Nem elegendő csupán elméletileg érdeklődni az ország iránt, hanem törvényei szerint kell élni. Isten országa az eszkatologikus üdvösség megvalósulása. Az országot "keresni" azt jelenti, hogy az ember a végsőkig elkötelezi magát valamennyi testvér javára és boldogságára.

Nagyobb világossággal kerül elő újra az élelem, a ruházat, az ember anyagi és szellemi előrehaladásának problémája. Isten országa evilági megvalósulás, amelyben az embernek beteljesülnek vágyai, és amelyben megszabadul betegségeitől és szenvedéseitől. Isten országát valósítani annyi, mint az éhség, a nyomor és az igazságtalanság ellen (vö. 10,9) harcolni. "Aggódni" annyi, mint minden emberről gondoskodni még legelemibb szükségleteiben is. Az nem hangzik el, hogy az ország elérésére irányuló törekvésben minden embernek ugyanazokat a feladatokat kell elvégeznie. Bármilyen feladatról van szó, mindegyik fontos és halaszthatatlan.[17] Isten országa mindenki boldogságának helye, ahol az egész ember boldog.
Ennek az erkölcstanítói beszédnek záradéka (32-34. v.) eredetileg talán önálló mondás volt.[18] A keresztények nehéz feladatot kaptak: ez az ország hirdetése és beiktatása. Elégtelennek érzik magukat e feladatra, különösen, ha figyelembe veszik, hogy számbelileg milyen kevesen vannak. Az embernek "kicsinynek" kell éreznie magát Isten előtt, hogy könnyebben vagy biztosabban nyerhesse el segítségét. Lukács előszeretettel nevezi saját közösségét "kicsiny nyáj"-nak (32. v.). A fent jelzett feladatot e nyáj éppen kicsinysége miatt kapta: így az emberek nem fogják félreismerni vagy rossz hírbe hozni Isten dicsőségét - mondaná Pál (vö. 1 Kor 1, 29-31). A "szegények egyháza" egyben a kicsinyek, az alázatosak gyülekezete. Istennek nem tetszettek és nem tetszenek a "nagy" és a "hatalmas" munkatársak (Lk 1,52), miként a "bölcsek" és "értelmesek" sem (Lk 10,21). Nem arról van szó, hogy alkalmatlan személyekkel jobban tud dolgozni, hanem arról, hogy nagy készséget és alázatot kér munkatársai részéről. Neki nincs szüksége nagy gondolkodókra. A terv ugyanis már készen van, csupán olyanok kellenek, akik ezt vitatkozás nélkül megvalósítják, ha kell, saját kárukra is. Ha az ember vitatja vagy túl sokat tárgyal róla, miként a farizeusok, ez azzal a kockázattal jár, hogy többé már nem fogadja el.

A végső állítás a 21. versre utal: Isten előtt kell kincseket gyűjteni. Ez csak úgy sikerülhet, ha a teremtmény ellentétes úton és irányban halad, mint a kincseket lázasan halmozó bolond gazdag (13-22. v.) vagy az Istent nem ismerő pogány (30. v.). A csűrökbe gyűjtögető és a napi szükségletek miatt aggódó ember törekvésétől gyökeresen eltér annak a törekvése, aki még a legszükségesebbről is lemond, hogy a rászorultak és a szegények segítségére lehessen (33. v.). Lukács a társadalmi egyenlőtlenségeket azzal próbálja feloldani, hogy határozottan alamizsna adásra szólít fel, ami azonban az ember szabad döntésének függvénye. Ha az Istenről való megfeledkezést bűnnek tartották is, az olyan javak jelentős részének visszatartása, amelyek másokat illetnek meg, nem mindig látszott bűnnek az evangélium hirdetőinek szemében. Lukács már szólt az alamizsnáról, és még beszél majd róla, de elsősorban vagy kizárólagosan vallási indítékát említi. Jóllehet a szegények evangélistája, a saját javak odaajándékozását a rászorulóknak csupán egyéni, személyes nézőpontból értékeli. Nem az a fontos, hogy az alamizsnával könnyebbé válik a szegény ember élete, hanem az, hogy az alamizsna a jótékonykodónak van hasznára. Elveszít ugyanis a földön valamiféle bizonytalan és csalárd kincset, ugyanakkor azonban maradandó és kisajátíthatatlan értékre tesz szert Isten előtt. A bibliai hagyomány az igazak jótetteit gyakorta úgy tekintette, mintha ezek égi letétbe helyezett és ott őrzött kincsek lennének, amelyeknek kezelését Isten végzi.[19] Aki a szegényeknek adakozik, az örökkévalóságba fektet be. Az értékhordozók elkopnak a gyakori használatban, a föld alá rejtett pénzérmék megrozsdásodhatnak, vagy ellophatják őket. Csak az égi bankba helyezett kincsek érinthetetlenek.

E beszéd nem annyira teológia, mint inkább metaforákkal tarkított homília. Nemcsak az nem lehetséges, hogy az égben letétemények, bankok és kincsek legyenek, hanem azt sem szabad feltételezni, hogy szigorú, szinte matematikai arányosság van az emberi cselekedet és az isteni jutalmazás között. A jótett mindenekelőtt a személyt teszi gazdaggá, s csak azt változtatja és tökéletesíti, aki a jótettet végrehajtja. Az örök élet nem valamiféle felöltendő új ruha, és nem valamiféle örökségbe kapott kert vagy palota. Az evangéliumi tanítás olyanoknak szól, akik kereskedői vallási lelkülettel rendelkeznek: eszerint minden jó vagy rossz cselekedetért jutalom, illetve büntetés jár. A jótettet azért kell végrehajtani, hogy az ember elnyerje a jutalmat, s elkerülje a büntetést.

A "kincs" az emberi élet súlypontja, s attól függően, hogy az ember hová helyezi, más-más irányt szab saját életének. Ha érdeklődésének középpontjában a mulandó javak halmozása áll, életének súlypontja az e világ véges és csalóka értékeinek irányába került. Ha ellenben amellett kötelezi el magát, hogy az örök jutalmat érdemlő szeretet és alamizsnálkodás cselekedeteit végzi, a súlypont az ég felé helyeződött. Ha valaki égi lénnyé akar válni, azon van, hogy jótetteket hajtson végre. Ha csupán a földi létre gondol, azon fáradozik, hogy felhalmozott javait növelje. Azt azonban, hogy ennek mi az eredménye, az evangélista már megmondta a bolond gazdagról szóló példabeszédben, és meg fogja erősíteni a dúsgazdagról szóló példázatban (16, 19-31) is. A példabeszéd lelkipásztori megnyilatkozás. Azt hirdeti, hogy az ember legalább alamizsnával gondoskodjék a szegényekről, de nem azt, hogy felejtse el a földet, amelyen áll.

Az evangéliumi tanítás mindig teocentrikus, de ha feledteti a jelenvalóságot, az elidegenítés veszélyét hordozza magában. Az alamizsnálkodás nem a legideálisabb megoldás a társadalmi egyenlőtlenségek megoldására. Az embernek konkrét módon is el kell köteleznie magát, hogy megszüntethesse az egyedek vagy a tömegek ínségét. Az is lehet, hogy ajándékozás helyett fontosabb volna megtanítani őket arra, hogy hogyan szerezhetik meg önmaguknak a szóban forgó ajándékot. Az alamizsnálkodás sietős vagy kvietista megoldás volna, de nem a legidőszerűbb evangéliumi válasz a szegények megsegítésének problémájára.[20]

Az emberfia eljövetele (12, 35-48)

A "tanítványok oktatása" új témával, az "emberfia eljövetelével" folytatódik.[21] A földi javak múlékonyságára és bizonytalanságára vonatkozó megfontolások (22-30. v.) Isten országára és az égi kincsekre irányították a figyelmet (31-33. v.). A beszéd ezen a vonalon halad tovább. A keresztény nem feledkezhet meg a világról, amelyben lakik, és a földről, amelyen él, jóllehet hivatása a transzcendens világra szól. Különleges feladata abban áll, hogy jelezze az emberi lét eszkatologikus, azaz világfeletti dimenzióját. A szöveg kulcsát a 40. vers tartalmazza, amely mintegy választóvonalat alkot ama két rész között, amelyből összetevődik: készen kell állni az emberfia váratlan és meglepetésszerű eljövetelére. A Dán 7, 13-14 eredetijében az emberfia a dicsőséges és hatalmas messiás, aki arra hivatott, hogy osztozzék az "Öregkorú" hatalmában és uralmában. Az evangéliumi hagyományban az emberfia kifejezés a feltámadt Krisztus jelölésére szolgál, aki fokozatosan jut majd érvényre a történelemben. A nemzedék, amely Krisztust meghalni látta a kereszten és az éppen üldözött és szétszórt keresztények türelmetlenül várják már ezt a "második" eljövetelt. A jelszó vagy mottó, amely harcukban erőt ad nekik, a maranatha: az úr eljön.[22]

E meghirdetésnek, amely azzal a kitüntetett krisztológiai tartalommal rendelkezik, hogy Jézus győzedelmeskedik ellenségei felett, a jelenlegi prédikáció bírói értelmezést adott: az emberfia eljön, hogy ellenőrizze alárendeltjei viselkedését. Gondolhatunk a részleges ítéletre vagy a végítéletre, a szerző azonban valószínűleg mindkettőtől eltekint. Az "emberfia barátként vagy bíróként való eljövetelét" úgy tárja a hívők elé, mint valamiféle szilárd vonatkoztatási pontot, hogy ébren tartsa felelősségüket és az ország iránti odaadottságukat. Jézus meghalt, felment a mennybe, ugyanakkor azonban övéivel is van. Még ha ezek nem is látják őt, megjutalmazza jócselekedeteiket és bünteti hanyagságukat. Az emberfia a keresztény közösség feje és láthatatlan vezére. Senki sem tudja, hogy mikor szakítja fel a fátylat, s mutatja meg magát nyíltan, de mindenki tudja, hogy jelen van, és mindenkitől a legteljesebb együttműködést várja. "Megjelenésének" vagy megnyilvánulásának bizonytalansága alkotja az alapot vagy sarkpontot, amelyre az egész érvelés épül. Ha az evangélista a hívők kötelességtudatának megőrzése érdekében arra kényszerül, hogy valamiféle kellemetlen és meglepetésszerű találkozást, valamint fenyegetéseket helyezzen kilátásba, ebből az következik, hogy Lukács közössége elveszítette már eredeti lelkesedését és lendületét. A szerző az úrról és a szolgákról (35-38. v.), valamint az úrról és a tolvajról (39. v.) szóló példázattal világítja meg mondanivalóját. A szolgák és a házigazda tevékenységére mindkét esetben a visszatérés, illetve a váratlan megjelenés bizonytalansága hat serkentőleg.
Az első példázat olyan urat mutat be, aki valamiféle menyegzői meghívás kapcsán eltávozik otthonról (36. v.). Az ünnepség több napig tartott, így az úr távolmaradása is hosszan elhúzódhatott. Ilyen körülmények között az alárendeltek és a ház felelős vezetőinek hűsége és igyekezete mindenképpen próbára tétetett. Az evangélista mielőtt elmondaná a példabeszédet, máris rátér ennek alkalmazására (36. v.). Arra buzdítja a híveket, hogy olyan felelősségteljes és virrasztó magatartást tanúsítsanak, mint amilyet a szolgáknak kellene tanúsítaniuk uruk távollétében. A virrasztás jelképe és jele az égő lámpás, jóllehet Lukács ezt nem említi (vö. Mt 25, 1-13). Az aludni szándékozó ember eloltja a lámpást, aki ellenben ébren akarja várni az úr hívását, égő lámpásnál marad. Az úr ugyanis éjszaka, sőt a korai órákban, a második vagy a harmadik őrváltáskor is megérkezhet.[23] A szolgának bizonyítani kell, hogy ilyen szokatlan órákban is tud várni. Az áldozat nagynak látszhat, de a viszonzás is ilyen lesz. Az iránta tanúsított hűségtől meghatódott úr megfelelő és várakozásukat felülmúló jutalomban részesíti szolgáit. Nem törődvén a szokásokkal és saját méltóságával, a számára terített asztalhoz ülteti szolgáit, kötényt ölt magára, és kiszolgálja őket. Az úrból szolga lesz, a szolga pedig asztaltárssá, az úr barátjává válik (37. v.).

A virrasztás szükséges voltát a tolvajról szóló példázat (39. v.) és az ezt követő buzdítás erősíti meg. Olyan éberséggel kell várakozni, mint amely a tolvajlás megelőzéséhez szükséges. A tolvaj ugyanis sosem küld előzetes figyelmeztetőt (39. v.). A tanítás ezután kilép a példabeszéd kereteiből (40. v.): az úr, aki abban az órában megérkezik, az "emberfia"; a szolgák a keresztények ("ti"), akik számára felidéződött, hogy hivatásuk milyen kötelezettséggel jár.
Péter kérdése (41. v.) lehetővé teszi az újabb példabeszédet, illetve az előbbi elbeszélés folytatását (42-48. v.). Még mindig szolgákról van szó, de ezúttal úgy látszik, éber szolgákról, akik azt a feladatot kapták, hogy a feltehetően ugyancsak menyegzőre távozott úr távollétében vezessék és igazgassák a házat. A "nekünk mondod vagy "mindenkinek?" kérdés megerősíti, hogy a címzettek megváltoztak. Ha Jézus nem is válaszol erre egyértelműen, annak az embernek (oikonomosz) teendőiről beszél, akit az úr a ház és a szolgasereg (therapeia) fölé rendelt, azaz nem általánosságban szolgákról van szó, hanem olyasvalakiről, akinek felelőssége van a háznép irányításában. Úgy látszik tehát, hogy a példabeszéd csak egyeseknek szól, s nem a tömegnek vagy megkülönböztetés nélkül minden tanítványnak. Itt is körvonalazódik a hűséges (pisztosz) és okos (phronimosz) szolgálat lehetősége (42-44. v.), és ugyanígy a felelőtlen és zsarnok magatartásé is (45-48. v.). Miként az úr távollétében a szolgák megkockáztathatták, hogy elalszanak, a sáfár is megteheti, hogy elhanyagolja feladatait, és azt is, hogy visszaél hivatalával, amely alapján gondoskodnia kellene a szolgasereg megfelelő ellátásáról. A sáfár nem a ház ura, neki a kapott parancsokat kell végrehajtania, amelyek ebben az esetben arra vonatkoznak, hogy igazságosan ossza ki az élelmet megfelelő időben (42. v.). A sáfártól azt kívánják, hogy hűséges legyen - mondja Pál (1 Kor 4,2).

A hűséges sáfárt ugyanolyan jutalom illeti, mint a virrasztó szolgákat: a teljesített feladat feletti öröm (37. és 43. v.) és az úr jóindulata. A buzgó sáfár magasabb hivatalt kap, sőt az úr egész vagyonának felelősévé válik (43-44. v.). Ilyen nagylelkű urat, aki saját helyére ülteti háznépét, hogy személyesen szolgáljon nekik, és aki arra hívja ügyintézőit, hogy osztozzanak az ő teljes felelősségében, nem egykönnyen találhatunk a mindennapok történéseiben. A jó sáfár személye még erősebb körvonalakat kap, midőn szembehelyeződik annak a kollégájának alakjával, aki megfeledkezett kötelességeiről (45. v.). Ha az úr (küriosz) menyegzős lakomára utazott, visszatérésének időpontja mindig bizonytalan. Ennek a körülménynek állandóan éberen kellene tartania a szolgákat, akiknek azonban lehetőségük van arra is, hogy helytelen és hamis magatartást tanúsítsanak. A hatalommal való visszaélés olyan kísértés, amelybe mindenki belekerül, aki úgy véli, hogy megfellebbezhetetlen tekintély birtokában van. E visszaélés általában az alárendeltekkel szembeni vad agresszivitásban, a dőzsölésben, a tivornyázásban stb. mutatkozik meg. Az úr váratlan visszaérkezésekor azonban elkerülhetetlen a büntetés (46. v.). A visszaélővel szemben a szemet-szemért törvényt alkalmazzák: visszaélt hivatalával, ezért elveszik tőle. Míg a hűséges szolga magasabb megbízatást kapott, a sáfár még azt is elveszíti, amije van: kidobják, s ráadásul a hűtlen (apisztón) szolgákkal együtt büntetőhelyre űzik, azaz börtönbe vetik.
A példázat lehetőséget nyújt annak a témának elmélyítésre, hogy a szolga-sáfárok mennyiben felelősek, s hogy milyen bánásmódot érdemelnek (47-48. v.). A szerző először annak esetét veszi szemügyre, aki tudatában volt az úr döntéseinek, de nem valósította meg ezeket, s még csak kísérletet sem tett végrehajtásukra. Ez megkapja a hanyagságának megfelelő büntetést, azaz megfelelő jutalom helyett a sok verést (47. v.).

A második, aki azért viselkedett helytelenül, mert nem ismerte az úr akaratát, ugyancsak büntetést kap, de kisebbet, mert menti őt az a körülmény, hogy nem volt pontosan tudatában kötelességeinek. A befejező állítás (48b v.) a mínákról (19, 11-28) és a talentumokról (Mt 25, 14-30) szóló példabeszédet elővételezi. A kötelességek a kapott feladatokkal állnak arányban, s ehhez hasonlóan viszonyul a visszafizetés is a kapott jótéteményekhez és megbízatásokhoz. Az úr távollétében a "szolgáknak" nem szabad aludniuk vagy lustálkodniuk. Különleges feladatokat kaptak, és ezeket végre kell hajtaniuk.
A példabeszédben szereplő "úr" az "emberfiát" jeleníti meg, aki eljön, hogy ellenőrizze alárendeltjeit. Péter nem véletlenül szólítja Jézust úrnak (41. v.). Ő az emberfia, egyben az úr, aki egybehívja az egyszerű hívőket és a közösség felelőseit, hogy szigorúan elszámoltassa őket cselekedeteikről. Az úr eljövetelére történő utalás lényeges elem az evangéliumban, mint ahogy az egyedi és a közösségi történelemben is lényeges az eszkatologikus feszültség. A keresztény ember élete az úr várása. Senki sem ismeri őt annyira jól, hogy ne kelljen még rá várnia. Jézus eljött, az emberek látták és hallották őt; ennek ellenére megújítja a következő "látogatására" vonatkozó ígéretét. A hívő az, aki tud várni és valóban várja őt: olyan ember, aki nem fárad el és nem válik figyelmetlenné, ha ő késlekedik, és nem veszíti el a találkozásba vetett hitét. Valójában keveset tud arról, akit vár, hiszen sosem látta őt, és nincsenek szavatolt biztosítékai érkezéséről. Ennek ellenére bizonyos abban, hogy amikor megérkezik, üdvözíti őt. Az ilyen ígéret mindig valamiféle kockázattal jár: hiszen ténylegesen, "látható" módon sosem jön el, a hívő azonban ennek ellenére sem hagy fel a várakozással.

Az evangélista mindenkihez szól, de különösen a közösség vezetőihez. Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség vagy "éberség" már megfogyatkozott az egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek (32-34. v.), és az úr várása is alábbhagyott. A lelkek már nem fordulnak feléje olyan lelkesen és örömmel. Úgy gondolják, hogy az úr késlekedik. Ezért visszatérnek a földi javakhoz, szórakoznak, ünnepségeket rendeznek, isznak és esznek, mintha mást már nem várhatnának.
Az evangélista legfontosabb pasztorális célkitűzése az, hogy újraélessze a hitet olvasóiban. Ezt azzal kívánja elérni, hogy emlékezteti őket a boldogságot, örömet és nem várt jutalmakat hozó Krisztussal történő "közeli" találkozásukra, arra, hogy ők Isten gyermekei (32. v.) s ugyanakkor Krisztusnak asztaltársai (38. v.), végül arra, hogy az égi ország várományosai és teljes jogú birtokosai (44. v.). A keresztény hivatás a maga teljességében kerül itt bemutatásra.

A példabeszédben szólásnak mindig vannak korlátai és fogyatékosságai. Jézus emberfiaként, illetve olyan úrként jelenik meg, aki előtte leboruló alattvalóknak tekinti a hívőket. Ezt a képet azonban nem szabad szó szerint vennünk. A keresztény igehirdetés a történelemből merít (példabeszéd), de nem másolja ezt. Az úrnak a beosztottjaival szembeni magatartása a megvilágítást szolgálja, de nem azonosítható Jézusnak a tanítványaival szembeni viselkedésével. Neki ugyanis nincsenek szolgái és altisztjei, hanem csak asztaltársai és munkatársai. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a róla megfeledkező embert az a veszély fenyegeti, hogy olyan szerencsétlennek és büntetettnek fogja magát érezni, mint a szolga, aki nem engedelmeskedett ura parancsának.
Lukács fenyegetésekhez is folyamodik, hogy a keresztényeket felrázza ernyedtségükből: az emberfia barátból ellenséggé válik, Istenből, az atyából pedig bíró lesz. A záradék (48. v.) szigorú figyelmeztetés a közösség tagjai számára, de főként azok számára, akik vezető helyet foglalnak el, akiknek felelősségük és megbízatásuk van. A büntetésre utalás, amellyel a szöveg befejeződik (47. v.), és amely mindig teret kapott az egyházban, feltehetően inkább a szónoki eszközökhöz tartozik, és nem a hiteles evangéliumi üzenethez. Jézus csak azért jön, hogy üdvözítsen és vigasztaljon, s nem azért, hogy újabb szenvedésekkel sújtsa a megkínzott és összezavarodott embert.

Az eszkatologikus feszültség fontos, de nem boríthatja feledésbe az evilági elkötelezettséget. Lukács erről a mínákról szóló példabeszédben tesz majd említést (19, 11-28), mint ahogy korábban is megemlékezett a szegényeknek (6,20), az elnyomottaknak és a betegeknek (4, 18-22) szóló boldogító üzenetről. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy a példabeszéd egyoldalúvá válik, ha az ember nem tartja ugyanakkor szeme előtt az evangéliumi üzenet egészét is.
Az Úr várása olyan várakozás, amelynek az a rendeltetése, hogy minden más értéknél nagyobb örömmel töltse be a lelkeket. A keresztény ember égő lámpás (35. v.). A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami életének értelmet ad, és ebben áll küldetése.

A tűz (12, 49-53)

A szöveg különféle oktatásokat, az evangéliumi tanítás égető kérdéseit gyűjti egybe.[24] Jézus a tűz képével mutatja be megújító tevékenységét. Kissé fentebb a fény szelídebb metaforájával minősítette önmagát. A tüzet általában nem azért gyújtják, hogy világítson, hanem hogy melegítsen, égessen és tisztítson. Ezért a bibliai hagyományban olykor az ítélet meghirdetéseként jelenik meg.[25] A tűz megszabadítja az aranyat a salaktól, az igazságot a tévedéstől.[26] A Lk 3,16-ban a tűz a keresztségben befogadott Lélek tisztító tevékenységének jelképe.[27]

Jézus azért használ ilyen képet prófétai és missziós tevékenységének bemutatására, mert e tevékenység arra rendeltetett, hogy megsemmisítse (elhamvassza) az országon kívül működő gonosz erőket, és főként legyőzze a belső ellenállást. Mihelyt a tüzet meggyújtják, azonnal megtámad mindent, ami a közelében van, s csak a nemesfémek tudnak ellenállni rohamának. Jézus személye és műve nem hagyja közömbösen azokat, akik tudomást szereznek róla. Mindazok számára, akik találkoznak vele, ő olyan, mint valamiféle melegítő, lángra lobbantó és tisztító tűz. Az evangéliumi üzenet arra rendeltetett, hogy feltartóztathatatlan tűzvészt váltson ki, és ahol e tűz előretör, elégnek a bálványok, összeomlanak a hamis építmények, láng martaléka lesz a szalma, a széna és a fa (vö. 1 Kor 3,12). Krisztus javaslatai gyújtogató szavak, nem hagyják zavartalanul az embereket és a dolgokat: forradalmat (diameriszmosz) váltanak ki azokban, akik befogadják, és erős visszahatást azokban, akik elutasítják ezeket. Ez a romboló és megújító tűz azonban még nem lobog az evangélium írásának idején. Jézus szorongása átterjedt immár az egyházra.
Jézus továbbra is önmagáról és küldetéséről beszél: elsősorban a reá váró nehéz végidőről, amelyet jelképesen "keresztségnek" nevez (50. v.). A baptidzó ige a katekumennek a keresztvízbe való belemerülését idézi föl. Jézus azonban arra gondol, hogy saját vérébe fog belemerülni. A "keresztség" tehát, amely szeme előtt lebeg, és amelyre vágyakozik - amint ezt a Jakab és János testvérpárnak mondja - az ő kínhalála.[28] Súlyos terhelések, érvágások, lemondások és áldozatok nélkül Jézus nem fejezheti be művét. Nemcsak a hívőknek, hanem neki is ki kell állnia a döntő próbát, s mindaddig, amíg ezen nincs túl, szorongás tartja hatalmában. A Golgota nem könnyű mozzanat az üdvözítő életében: egész lelkét szorongással tölti el, amint ezt a Getszemáni-kertben és a kereszten ki is nyilvánítja. Az a vágya, hogy mielőbb eljusson erre a pontra, hogy ezzel megszűnjenek gyötrődései, lelkének kavargó ellentmondásai és konfliktusai. Ugyanaz a "kísértés" ez, amely már korábban is rátört (4, 1-13), és amely a még nehezebb pillanatokban majd újra megjelenik. A tűz körülveszi őt is, és azon van, hogy próbára tegye az Atyához és a küldetéséhez való hűségét (vö. 4, 1-13; 22, 40-46; 23,46). Megrémül és szorong e kísértéstől, de ez nem győzedelmeskedik rajta.
Az evangéliumi üzenet radikális felszólítás, és ilyen választ kíván. Jézus az üdvözítő, aki megszabadítja az embert minden korábbi elnyomástól. Ezért nem kerülheti el, hogy osztottságot, "zűrzavart" váltson ki a fennálló társadalmi képződményekben. A Krisztusnak és üzenetének választása nem olyan cselekedet, amely kitérhet azoknak a személyeknek reakciója és adott esetben erőszakos reakciója elől, akikhez az újonnan megkeresztelt tartozik. Nem a barátok szeretetét vagy csábításait és nem a rokonokat kell előnyben részesítenie, hanem Krisztust (51. v.). A kereszténység erőteljesen vallásos világba illeszkedett, amelyben a családi vagy atyai hit elhagyását egyben a rokoni kapcsolatok elutasításának tekintették. Az üldözések története tud olyan feljelentésekről, amelyeket szülők tettek saját gyermekeik ellen, akiket az istenség és a nemzet árulóinak tartottak. Simeon jövendölése ("jel lesz, amelynek ellene mondanak": 2,34) egy ideje már beteljesültnek mondható (52-53. v.).

Az evangélium minden idők emberéhez azzal a felhívással fordul, hogy gyökeresen válasszon: vagy álljon Krisztus pártjára, s akkor mindenki ellene lesz, vagy helyezkedjék szembe vele, hogy másokban támogatókra lelhessen. Itt nincs hely kompromisszumok, félmegoldások vagy stratégiai visszavonulások számára. Krisztus teljes valóságában mutatkozik be kortársainak, és tökéletes, feltétlen választ igényel. Az ember nem tarthat vele, s ugyanakkor ellenségével is - mondja majd másutt. Egyiket előnyben kell részesíteni, s ha a kettő kizárja egymást, akkor ez az előnyben részesítés a másik elutasítását, kárhoztatását és az ellene irányuló harcot jelenti (Lk 16,13).

Ezt az elvet ki lehet, és ki is kell terjeszteni. A keresztény nemcsak családi körülményeivel és családtagjaival ütközik össze, hanem gyakorta társadalmi képződményekkel és azokkal is, akik ezeket irányítják és felettük a hatalmat gyakorolják. Az ezek ellen folytatott "harc" elkerülhetetlen, ha az ember Krisztus és az evangélium mellé áll. Nem maradhat közömbös azokkal szemben, akik akadályt gördítenek az igazság, az igazságosság és a jó útjába. Az a keresztény, aki mindent háborítatlanul hagy, s úgy él, hogy nem vált ki különösebb hatásokat, még nincs tudatában felelősségének és feladatainak. Ha valamilyen hívő közösséget nem üldöznek, ez annak a jele, hogy már nem Krisztus útján halad, nem tölti be küldetését. A Lk 12, 49-53 tanítása kétségtelenül felforgató üzenet. Az embernek "fel kell lázadnia" az olyan családtagok ellen, akik akadályozzák vallási kötelezettségeinek teljesítésében, miként minden más igazságtalan támadás ellen is, amellyel szabadságát és jogait sértik. E lázadás alapja az az igénye, hogy keresztény lehessen.

Az idők jele (12, 54-56)

A hosszú tanítás (1-53. v.) a tanítványoknak (vö. 1. 22. 41. v.) és a tömegnek (13. 54. v.) szólt: a tanítványok oktatásával kezdődött, és a sokaság oktatásával zárult.[29] Hangvétele közben feszültté, polemikus jellegűvé vált. Jézus fenyegetésekkel élt (a hűtlen szolgáról szóló példázat: 46-48. v.), s most a végén ugyanilyen hangnemben folytatja beszédét. Az evangélista lassú és nehéz felfogású közösséggel áll szemben, s nem tudja elrejteni szomorúságát. A mindennapi és anyagi érdekek gyakorlati síkján a hívők ügyességről, rátermettségről és okosságról tesznek tanúbizonyságot, amikor azonban vallási problémákkal szembesülnek, elveszítik éles látásukat. Az ember inkább érzéki, mintsem értelmes lény; ilyen a "keresztény" is.
A tapasztalat megtanította őt arra, hogy felfogja a felhők vándorlásának, előrehaladásának jelentését, s hogy a légköri változásokból időváltozásokra, esőre vagy hőségre következtessen (54-55. v.). Alapjában véve ez nem nehéz feladat, de ha az lenne, akkor is eljutott volna már erre a pontra, vagy legalábbis elhatározta volna, hogy eljut ide. Mindig sikerül ugyanis elérnie azt, amit akar, vagy ami valamilyen szempontból érdekli őt.

Jézusnak és az evangélistának az a panasza, hogy az ember, s maga a hívő is, nem mutat ehhez hasonló igyekezetet, szorgalmat és jóakaratot abban, hogy felismerje Isten tervének kibontakozását, a messiási időszak kezdetét és az üdvösség idejét. Jézus nem talált befogadásra, Isten országa nem terjed, az emberek pedig bizalmatlanok a keresztény üzenettel szemben, mert nem fordítanak kellő figyelmet a különleges időszakra, amelyben élnek, és az egymásba fonódó eseményekre. Az idő (kairosz) nem kronológiai mérték, hanem teológiai távlat. A légköri jelenségek és a történelmi események mélyén ott húzódik valamiféle vezérlő szál, amely összeköti és igazolja a különféle történéseket. Az eseményeket egyesítő és magyarázó rejtett fonal felfedezéséhez az embernek a felszín alá kellene hatolnia. A hívő felfogásban Isten az emberrel együttműködve irányítja a történelmet. Neki nincs előre kidolgozott terve, hanem beéri azzal, hogy munkatársait a legésszerűbb döntésekre ösztönzi. A lelkiismeret hangján, megbízottainak vagy küldötteinek szaván keresztül szólítja meg az embert, de ugyanígy a történelem képződményein és eseményein keresztül is. Az ember ezekről az eseményekről feledkezik meg leginkább, pedig ezek a legbizonyosabbak. Jézus és az evangélista ennek belátására szólítja fel hallgatóit és olvasóit. Körültekintőbbnek és figyelmesebbnek kellene lenniük. Az események önmagukban adnak hírt az elgondolásról vagy tervről, amelynek részét alkotják. A szavak becsaphatják az embert, de a tények kevésbé. Ha események többször ismétlődnek azonos irányban vagy azonos hullámokban, az üzenet felfogása nem jelenthet nehézséget. Az üdvtörténetre prófétai szózatok hívták fel a figyelmet, egyben azonban kísérő tények is. Jézus kortársainak bűne abban áll, hogy nem olvasták a prófétákat, s nem értették meg híradásaikat. Talán mentségükre lehetett volna az, hogy a prófétai jóslatokat nehéz értelmezni, még sincs mentségük, mert nem tudták értelmezni és értékelni az ő "műveit", s elsősorban nem is annyira csodáit, mint inkább jócselekedeteit. Jézus nem korának iskolai irányzatait változtatta meg, hanem a történelem menetét. Ezt észre kellett volna venniük, és ezért menthetetlenek. Jézus kora az üdvösség csúcspontját alkotta, mert a fizikai és az erkölcsi rossz leáldozását, az emberi és az emberfeletti elnyomás végét jelezte. Nem lehettek kétségek afelől, hogy valami új kezdődik az emberi történelemben.
Jézusnak e rövid állítása az idők jeleiről szóló teológia első fejezetét tartalmazza. Sok századnak kellett azonban eltelnie addig, míg a keresztény közösség újra felfedezte és magáévá tette e tanítást.

Az ítélés tudománya (12, 57-59)

A viszályok, a bírósági perek az emberi élethez tartoznak, és így a keresztény ember életéhez is. E részlet erre a témára tér vissza, jóllehet Lukács az előbbiekben már tárgyalt róla (vö. 13. v.). Látszik, hogy a megtérés még nem oltott ki minden haragot, nem változtatta meg egészen a hívők lelkületét. A perlekedés az egyik legellentmondásosabb dolog a keresztény ember életvitelében. A hívőknek, akik valamennyien ugyanannak az atyának gyermekei, akik barátok, egyenlőek és testvérek, nem volna okuk arra, hogy felebarátaikkal veszekedjenek. Valójában azonban ezek a problémák az ő életükből sem hiányoztak. Az evangélista nem igényli, hogy a keresztény lemondjon jogairól, hanem olyan gyakorlatiasabb és ésszerűbb módot mutat, amelyen e jogokat anélkül lehet érvényre juttatni, hogy az ember törvényszékhez vagy bíróhoz fordulna. E mód a két fél közötti megegyezés megkísérlése (57. v.). Annak megértéséhez, hogy ki téved, és kinek van igaza, illetve annak megállapításához, hogy mi az igazságos, elegendő az embernek saját ítélőképessége, s főként jóakarata. A követelések gyakorta sértett hiúságból, gőgből fakadnak, s nem annyira abból, hogy valóban lábbal tapossák jogainkat. Ha mindkét fél érzelmektől mentesen ítél, ha elszakad egoizmusától, érzékenységétől vagy gőgjétől, mindenféle viszályt el lehet simítani. Ahhoz, hogy az ember ne tudja felfogni, hol hibázott, és mihez van joga, valóban vaknak vagy rosszindulatúnak kell lennie.

Az evangélista nem mondja, hogy a bíróhoz fordulás a legszavatoltabb és legbiztosabb módja annak, hogy megfelelő megoldáshoz jussunk. A bírói ítéleteket ugyanis nem az igazság vagy a jog szerint hozzák, hanem a vitatkozási képesség alapján, és így gyakorta a törvényt ismerők mesterkedéseinek megfelelően a törvény szavainak szőrszálhasogató magyarázatával és kiforgatásával. Az evangéliumnak e lapjáról mélységes bizalmatlanság sugárzik az ügyvédek és bírák csoportja felé, és ez szinte szokványos dolog a prófétai igehirdetésben.[30] Az ítéletek és az elítélések nem annak függvényei, hogy ki a bűnös vagy az ártatlan, hanem hogy kinek sikerült ügyes vagy kevésbé ügyes védőre lelnie.
Jézus azt tanácsolja a viszálykodónak, hogy magánúton simítsa el az ügyet, még végső esetben is, azaz akkor is, amikor már úton vannak a bíróhoz. Míg lehetősége van, azaz mielőtt az igazságszolgáltatás mechanizmusa működésbe lépne, forduljon vissza, mert mindig ez a legjobb megoldás (58. v.).

A befejezés borúlátó (59. v.). Ha valaki a törvényszéki utat választja, ennek mindig egy a vége: börtönbe kerül, míg az utolsó fillérig ki nem fizeti tartozását hitelezőjének és az ügyvédeknek. Nem kerülheti el a kártalanítást, és ráadásul egy időre még börtönbüntetéssel is fizetnie kell. Azért pereskedett, hogy igaza legyen, s azzal fejezi be, hogy kétszeresen, pénzügyi és erkölcsi szempontból is téved. A szerző azonban nem ahhoz intézi szavait, akinek igaza van, hanem a viszálykodó felek egyikéhez. Annak, hogy valaki téved, vagy igaza van, nincs nagy jelentősége, mert mindkét esetben veszít: pénzéből vagy becsületéből.

[1] Vö. E. Lövestam, Spiritus Blasphemiae, Lund, 1968.; W. G. Kümmel, Das Verhalten Jesu gegenüber und das Verhalten des Menschensohns Markus, 8,38 par, Lukas 12,36 par, Mattäus 10,32b, in Fest. A. Voegtle Jeusus und der Menschensohn, Freiburg, 1975., 210-224. o.; G. Schneider, Der Menschensohn in der lukanischen Christologie, uo., 287-293. o.; R. Pesch, Ueber die Autorität Jesu. Eine Rückfrage anhand des Bekenner- und Verleugnersspruchs Lk 12,8 s par, in A.A. V.V., Die Kirche des Anfangs, Leipzig, 1977., 25-55. o. és 523-537. o.; Luc XII,8-9: Pierre angulaire, in RB 85 (1978), 381-401.; D. M. Sweetland, The Understanding of Discipleship in Luke 12,1-13,9, Diss. University of Notre Dame, 1978.

[2] Vö. Jn 15,13-15.

[3] A gyehenna kifejezés a héber gehinnon szónak görög megfelelője, amely ge-ben-hinnon ("Hinnon fiainak völgye" vagy "Hinnon-völgye") rövidítése. Ez egy Jeruzsálemtől délre és a Kedron-völgyével átellenben levő szörnyűséges helyet jelölt, ahol emberáldozatokat végeztek (vö. 2 Kir 16,3; 21,6). Minthogy itt égették el a hulladékokat és tetemeket (2 Kir 23,10), ezért a völgyben állandóan tűz égett. Josiás itt próbálta megszüntetni Molok kultuszát (2 Kir 23,10), s Jeremiás a völgyre mondotta ki kárhoztató szavait (7,32; 19,7). Ezért e hely átkozottá lett, és az apokaliptikus irodalomban a bűnösök büntetőhelyének, az örök tűznek, azaz a legsúlyosabb fenyítéseknek szimbólumává vált (vö. Iz 66,24). A kifejezés elsősorban ilyen értelemben szerepel az Újszövetségben is (vö. Mk 9,43.45.47; Lk 10,15; 16,23; ApCsel 2,27-31; Mt 5,22.49; 16,28; 18,8; 23,15; Jak 3,6; Jel 1,18; 6,8; 20,13).

[4] Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m., 597-605. o.

[5] A "as" (görögül: asszarion) római rézpénz volt, amely a dénár (denarius) tizenhatodát érte. Egy as-ért két galambot lehetett vásárolni (Mt 10,29). Lukács jelenlegi szövegében két as-ért öt verebet lehet venni.

[6] Vö. H.-J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m. 68-97. o. ("Die rechte Einstellung zum Besitz: Lk 12,13-34"); G. Gaide, Le riche insensé (Lc 12), in AssSeig 49 (1971), 82-89.; J.D.M. Derrett, The Rich Fool: A Parable of Jesus Concerning Inheritance, in Studies in the New Testament, London, 1978., 99-120. o.

[7] Vö. MTörv 21,15-17; Szám 27,8; H. L. Strack - P. Billerbeck, i.m., III., 547. o.

[8] Vö. MTörv 19,15; Ám 5,10.

[9] Vö. H.-J. Degenhardt, i.m., 69. o. 2. jegyz.

[10] Vö. 1 Kor 6,1-9.

[11] Ugyanerre figyelmeztet a Jelenések könyvének szerzője is, külünösen a hét egyházhoz írt levelekben (Jel 2-3).

[12] Vö. H.-J. Wrege, Die Ueberlieferungsgeschichte der Bergpredigt, i.m., 116-124.; A. George, L'attente du maître qui vient (Lc 12), in AssSeig 50 (1974), 66-76. o.

[13] Vö. Zsolt 147,9; Jób 38,41.

[14] Az "arasz" a latin cubitus (könyök) szó megfelelője, amely hosszmérték, s körülbelül fél méternyi. Vö. Mt 6,27; Jn 21,8; Jel 21,17.

[15] A merimnaó pontos jelentését illetően vö. G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VII. k., 65-78. o. (a jegyzetet R. Bultmann készítette).

[16] Vö. G. Schrenk, dikaiosynê, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., II. k., 1236-1298. o.

[17] Vö. O. da Spinetoli, Il significato biblico di evangelizzazione, in Via, verità, vita, 23 (1974), 27-38.

[18] Vö. R. Pesch, Zur Formgeschichte und Exegese von Lk 12,32, in B 41 (1960), 25-40.

[19] Vö. Tób 4,9; IV Ezdrás 6,5; 7,77; 8,36; szláv Henoch 50,5; 51,1; Bár 14,12; 24,1; H. L. Strack-P. Billerbeck, i.m., I., 429. o.

[20] Az utóbbi évtizedekben a keresztény igehirdetés olyan dimenziókat öltött, amelyekbe lassan belekerültek a francia forradalom (egyenlőség mindenki számára) és az októberi forradalom (az ember és az emberi munka méltósága) követelményei is. A "Pacem in terris" (1963), a "Gaudium et spes" (1965) és a "Dignitatis humanae" (1965) szövege is ezt tanúsítja.

[21] Vö. J. Jeremias, Le parabole, i.m., 61. o.; E. Lövestam, Spiritual Wakefulness in New Testament, Lund, 1963., 78-107. o. ("The Parable of the Waiting Servant"); G. Schneider, Parusiegleichnisse im Lukasevangelium, Stuttgart, 1975.

[22] Vö. 1 Kor 16,22; Jel 22,20.

[23] Az Újszövetség szerzői által is átvett római szokás alapján az evangélisták az éjszakát négy időszakra (vigíliára vagy őrváltásra) osztják: 18-21. óráig (I. őrváltás), 21-24. óriáig (II. őrváltás), éjféltől 3-ig (III. őrváltás) és 3-6-ig (IV. őrváltás). Vö. Mk 13,35 (ahol mind a négy említést kap); Lk 6,48; Mt 14,25 (a IV.); a jelenlegi szöveg a II.-ról és III.-ról beszél.

[24] Vö. G. Delling, Studien zum Neuen Testament und zum hellenistischen Judentum, Göttingen, 1970., 236-256. o. ("Baptisma baptisthenai"); A. George, La venue de Jésus, cause de division entre les hommes (Lc 12), in AssSeig 51 (1972), 62-71.

[25] Vö. Ter 19,24; MTörv 9,4; Ám 1,4.7; Iz 66,15; Mal 3,2; Mt 3,10-12; 7,19; 13,42.50; 1 Pét 1,7; Jel 8,5.7.8; 9,17; 11,5 stb.

[26] Vö. 1 Kor 3,15.

[27] Vö. Lk 3,16; ApCsel 2,3.

[28] Vö. Mk 10,38-39.

[29] Vö. G. Klein, Die Prüfung der Zeit (Lk 12,54-56), in ZTK 61 (1964), 373-390. o.

[30] Vö. Ám 5,10-15; Mik 3,1-4; 7,3; Iz 1,26; Szof 3,3.