Jézus igehirdetésének immár megvan a szokványos hallgatósága: a tanítványok, a farizeusok, a törvénytudók és a tömeg. Az új fejezet a tanítványoknak szóló útmutatások sorozatával kezdődik:[1] először óvás a megbotránkoztatástól (1-2. v.), aztán néhány magyarázat a megbocsátás törvényével kapcsolatban (3-4. v.) és végül utalás a hitre (5-6. v.) és a keresztény hivatásra (7-10. v.). A különféle szövegek különféle forrásokból származnak.

A szkandalon (botrány) szó etimológiailag a botlás kövét, bárminemű akadályt vagy olyan eltérítő tárgyat jelöl, amely az ember útjába kerül, és arra készteti, hogy letérjen a helyes ösvényről. Képletes értelemben a szkandalon valamilyen szó vagy cselekedet (ösztönzés, rossz példa), amely képes arra, hogy mindazt, aki ezt hallja vagy látja, téves magatartásformákra serkentse. A közösségi életben a rosszak vagy általában a rossz hatalma mindig erősebb, mint a jók vagy a jó példája. Feltehetően a kezdetek egyházából sem hiányoztak azok, akik fegyelmezetlen magatartásukkal megzavarták az egyszerű emberek lelkiismeretét. A bevezető megállapítás (1. v.) számol ezzel, és elkerülhetetlennek tartja a botrányokat. Ez azonban nem akadályozza az evangélistát abban, hogy szigorú szemrehányásokkal illesse okozójukat. A "jaj" (ouai) úgy hangzik, mint valamiféle átok. Azt a kemény ítéletet hirdeti, amely azokra vár, akik felelősek az ilyesfajta bűnökért. Jézus ehhez hasonló kiáltásban tör ki, midőn felemeli szavát a gazdagok ellen, akik most nevetnek, jóllaknak és ünneplésben részesülnek, de akiknek sorsa hamarosan visszájára fordul (6, 24-26). Lehetséges, hogy ők maguk vagy a velük egyenrangú emberek a botrányok kiváltói: a pénz és a kultúra egyedüli birtokosai, a törvénytudók és a bölcsesség mesterei.

Az evangélista részéről elhangzó kemény ítélet arra enged következtetni, hogy a közösségben gyakoriak lehettek a botrányok.[2] Az a felszólítás, hogy a botrányt okozó tűnjön el a tenger mélyén, hiperbolikus állítás, de elárulja, hogy Jézus milyen keserűséggel és méltatlankodással támadja a "gonosztevőket". A malomkőre utalást feltehetően az a tény magyarázza, hogy az ilyesfajta "köveket" kis hajókon át lehetett szállítani egyik vidékről (a kitermelés helyéről) a másikra (az eladás helyére). Ellenkező esetben ugyanis nehéz elgondolni, hogy valaki vállára vesz egy malomkövet, kiviszi a nyílt tengerre, hogy aztán vízbe fojtsa magát. Még ha példabeszédről van is szó, ez sem nélkülözheti a valószínűségeket.

A botrány mindig meghatározott embercsoportban okoz zavart: a kicsinyekben, a gyengékben, vagyis azokban, akik nem rendelkeznek elegendő lelki biztonsággal és szellemi érettséggel.[3] A botrányok nagyobb rombolást végeznek, ha befolyásosabb személyek okozzák ezeket. Az Apostolok Cselekedete és Pál szerint azok, akik megzavarták a pogányságból érkező hitújoncok békéjét, zsidó-keresztények voltak. Ezek, akik járatosak voltak a törvényben, és azzal dicsekedtek, hogy testvérein keresztül közvetlen kapcsolatban vannak Jézussal, nagyobb hitelnek örvendtek, s következésképp nagyobb zűrzavart is váltottak ki a keresztények soraiban. Botrány volt a korintusi vérfertőző esete (1 Kor 5, 1-5), miként botrány volt azoknak a keresztényeknek viselkedése is, akik az agapét és az eukarisztiát viszályok és részegeskedés közepette ünnepelték (1 Kor 11, 17-22), vagy Pál, Kéfás és Apolló nevében vitatkoztak egymással (vö. 1 Kor 1, 11-12). Botránkozás indítéka volt a diakónusok részrehajló magatartása Jeruzsálemben (vö. ApCsel 6,1), és még inkább azok a hamis tanok, amelyeket Jakab küldöttei terjesztettek (Gal 2,12). A közösségen belüli és kívüli botrányok minduntalan akadályozták az egyes hívők vagy a közösség előrehaladását a hit útján.

A megbocsátás (17, 3-4)

A bűn, a feddés és a megbocsátás (3-4. v.) összefüggésben áll a botrány témájával. Óvakodni kell a testvér megbotránkoztatásától, ugyanakkor azonban az embernek arra is készen kell állnia, hogy segítséget adjon annak, aki hibázott.
Az egyház szentek közössége, de nem hiányoznak soraiból a bűnösök sem. A keresztény is elhanyagolhatja kötelességeit, hűtlenné válhat lelkiismeretéhez, elfeledheti és elhagyhatja az ország útját (3. v.). A vétkezni (hamartanó) ige túlzottan általános, és így magában foglalja az Istennel és az emberrel szemben elkövetett törvénysértések valamennyi típusát (vö. 15, 18.21; ApCsel 25,8; 1 Kor 8,12). Az eredeti szövegből hiányzik az "ellened" (3. v.) kifejezés, amely talán a 4. versből származik. Ezért nem annyira személyes ügyről, hanem inkább közösségi szituációról van szó.[4] Ha valamelyik testvér letér az útról, az embernek nem szabad őt sorsára hagynia. Mindenki kötelességének kell, hogy érezze: közbe kell lépni, és segíteni rajta (egy mindenkiért, mindenki egyért!). A bűnös lelkileg beteg, akinek sürgős kezelésre van szüksége, és mindenkinek feladata, hogy ezt megadja neki.

Először a négyszemközti feddés keretében kell találkozni a kötelességeiről megfeledkezni látszó kereszténnyel. Kellemetlen feladat ez, amely alól mindenki szívesen felmentené magát; de a valódi testvéri jóakarat e kellemetlenséget másodlagos dolognak tekinti, hogy megszabadíthassa azt, aki veszélyben van. Az egyház szervezet is,[5] de mindenekelőtt olyan barátok közössége, akik kölcsönösen segítenek egymásnak. Senki sem állítja, hogy a testvéri közbelépés mindig eredményt hoz, olykor azonban kieszközölheti a kívánt megbánást, amelyet a metanoeó (megtérni) ige szinte hivatalosan fejez ki.[6] A keresztények, akik a közösségen belül testvéreik megtérítésén fáradoznak, valójában Jézus művét folytatják, aki bűnbánatra szólítja fel hallgatóit és általában az embereket. És amint ő megbocsátott azoknak, akik tévedéseik megbánásának jelét mutatták, követői is arra kapnak felszólítást, hogy ugyanilyen módon cselekedjenek (3. v.). Talán a tékozló fiúról szóló példázat (15, 11-31) lebeg az evangélista szeme előtt, és az atya magatartásának követésére akarja buzdítani a hívőket. A megbocsátás (aphiémi) sajátosan keresztény cselekedet. Ha az ellenségnek is meg kell bocsátani (6, 17.35), még inkább meg kell ezt tenni az elbotlott testvérnek.
A megbocsátásra szólítás gyökeres, fenntartások és korlátok nélküli felhívás. Máténál hetvenszer hétszer, azaz mindenkor meg kell bocsátani, Lukácsnál pedig naponta hétszer (4. v.). Ennek ugyanaz a jelentése, mint az előbbinek: számtalanszor.[7]

Mindig elébe kell menni annak az embernek, aki megértést és segítséget keres. A megbocsátás azt jelenti, hogy újra megajándékozzuk őt bizalmunkkal, rokonszenvünkkel és barátságunkkal. A bűn nem lehet indítéka annak, hogy veszni hagyjuk őt. A keresztény ember, Jézushoz hasonlóan, a tévelygőket is tudja szeretni. Az evangélista arra szólít mindenkit, hogy amikor ezek a tékozló fiúhoz hasonlóan elhagyják a házat, elkülönülnek a közösségtől és szakítanak a testvérekkel, visszatérésük (vagy a zsidó shub -nak megfelelő megtérésük) pillanatát tárt karokkal kellene várni (s a "lelkipásztoroknak" ilyenkor újra el kellene olvasniuk az eltévedt bárányról és az elveszett drahmáról szóló példabeszédet). Megbocsátani annyi, mint feledni minden ellenérzést, gyűlöletet, bosszúvágyat és jogot. Adósságot elengedni annyi, mint semmit sem felróni és semmit sem követelni.
A bűnbánati gyakorlat az idők folyamán inkább jogi és nem evangéliumi modelleket követett, s ezért inkább megzavarta a bűnöst, ahelyett, hogy segítséget vagy bátorítást adott volna neki.

A hit (17, 5-10)

A szöveg továbbra is a tanítványoknak szóló oktatás formájában az Istenbe vetett hitet (5-6. v.) az Isten előtt követendő magatartás témájával kapcsolja össze (7-10. v.).
A hitre vonatkozó megfontolásokat az apostoloknak egyik kérése váltja ki, akik azt szeretnék látni, hogy növekszik bennük a hit ajándéka (5. v.). Jézus, anélkül hogy eleget tenne óhajuknak, a hit magasztalására szorítkozik. Emlékezetbe idézi, hogy a hit milyen rendkívüli hatalommal rendelkezik, de nem gondol arra, hogy meghatározást adjon róla.[8]
Úgy látszik, az evangélista sem veszi figyelembe olvasóinak ilyen irányú igényeit.
Jézus hiperbolikus formában válaszol. E választ más bölcs mondásaihoz hasonlóan feltehetően gyakorta ismételgették a keresztény gyülekezetekben, mert az evangéliumi hagyományban különféle változatokban szerepel. Máté (17,20) nem az eperfa, hanem a hegy áthelyeződéséről beszél. Az alapgondolat azonban itt is ugyanaz. Az Istenbe vetett bizalom szikrája is elegendő ahhoz, hogy az ember nagy csodákat művelhessen, mert a hit, még ha nem is nagy, közösség Istennel, és így részesülés az ő hatalmából. Nem az a fontos, hogy az ember a hitet nagyobb mértékben birtokolja - miként ezt az apostolok vélik, - hanem az, hogy egyáltalán birtokolja (vö. 22,23: "hogy hited meg ne fogyatkozzék"). A Lukács által alkalmazott kép, a Máté és a Márk által használt képtől eltérően, szokatlan. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az ókori (görög-római) világban a természet rendjét változatlannak tekintették: a fák nem nőnek a tengerben, mint ahogy a halak sem a földön élnek. Ezért annak a hitnek ereje, amely mégis ilyen változásokat tud eredményezni, valóban hatalmasnak mutatkozik.

A következő példázat (7-10. v.) a jelenlegi szövegösszefüggésben az apostoloknak szól, de csak úgy érthető, ha a jócselekedetek jutalmazásával kapcsolatos farizeusi tanítással szembeni állásfoglalásnak tekintjük. Az "ifjú jelölt"-ről szóló részlet, aki azzal a kérdéssel jelentkezik Jézusnál, hogy milyen cselekedetekkel ("mit kell tennem?") lehet megszerezni vagy elnyerni az örök életet, megerősíti ezt.[9] Ugyanígy gondolkodik a farizeus is, aki azt hiszi, az elvégzett jámborsági gyakorlatok okán követelései lehetnek Istennel szemben (18, 11-12). Ha ezektől az utalásoktól vagy előfeltevésektől eltekintünk, a beszéd homályosabb marad.

Jézus "válaszában" korának társadalmi helyzetére utal, amely a szolgák és az urak között meghatározott és egyértelmű kapcsolatot tételez fel. A szolgának nincs semmiféle joga ahhoz, hogy különleges módon bánjanak vele, vagy jutalomban részesítsék. Miután hazatért a mezőn végzett kemény munkából, az étkezés idején először urának szolgálatára kell állnia, és csak akkor szolgálhatja ki magát, ha ura már abbahagyta az étkezést. A szolga - mondja a zsoltáros (Zsolt 123,2) - tekintetével urát figyeli, hogy fel tudja fogni parancsait, amelyek adott esetben apró kézmozdulatokban fejeződnek ki. Az úrnak nincs semmiféle kötelezettsége a szolga irányában, és a szolgának nincs joga urával szemben. Még szívességre sem tarthat igényt. Bármilyen feladatot teljesített is, nem tett mást, mint "kötelességét" (10. v.).
Lukács több alkalommal megbélyegezte már a világában fellelhető társadalmi egyenlőtlenségeket. Elegendő, ha csak a Lázárról és a dúsgazdagról szóló példabeszédre gondolunk (16, 19-30). A jelenlegi szövegösszefüggésben azonban más tanítási cél lebeg a szeme előtt, és ezért nem reagál az úr feltételezett arcátlanságára. A hallgatói számára ismert helyzetre utal, hogy ebből teológiai következtetéseket vonhasson le. Ezek az utolsó versekben fejeződnek ki.
Jóllehet a példázat teológiai szempontból nem kifogásolható, mégis azt a keserű benyomást kelti, mintha Isten úrként bánna az emberrel vagy kedvelt teremtményét szolgaként kezelné. A szerző tudatában van ennek a veszélynek, és ezért közvetlenül nem is nevezi meg őt. Mindenesetre a hasonlat, amelyet használ, egyáltalán nem szerencsés, és nem illik azokhoz a megelőző képekhez, amelyekkel azon fáradozott, hogy bemutassa vagy megrajzolja, milyen kapcsolatban van Isten az emberrel és milyen magatartást tanúsít vele szemben. Isten barát, akit bármikor, még éjszaka is zavarni lehet (vö. 11,5); jó pásztor (15, 3-7); a tékozló fiú atyja (15, 11-3) stb.

A jelenlegi szövegben a szerző csupán arra az alázatos, de nem szolgai magatartásra akar emlékeztetni, amelyet az egyszerű hívőnek, a tanítványnak vagy az apostolnak Istennel és az ő útmutatásaival szemben kell tanúsítania. E szöveg - jóllehet talán félreérthető módon - "Isten primátusát", közbelépéseinek és segítségeinek "ajándék voltát", vagyis a ó- és újszövetségi bibliai hagyomány kedvelt témáit kívánja hangsúlyozni. Úgy látszik, mintha Isten kizsákmányolná az embert, akinek minden idejét, energiáját és erőfeszítését leköti az Istennek nyújtott szolgálat, és miután mindent elvégzett, ezzel nem dicsekedhet, s nem igényelhet különleges jogokat vagy jutalmakat. Minden kötelessége volt. Valójában minden idők törvényhozása elismeri, hogy még a kötelesség elvégzése is ad alapot valamiféle jogra, ellenszolgáltatásra vagy jutalomra, kivéve a rabszolga esetét, akihez a szerző a hívőt hasonlítja.
Ha a beszédet szó szerint értelmezzük, tarthatatlanná és paradox jellegűvé válik. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az az ember, aki teljesítette Istennel szembeni kötelességeit, nem kerül vele közelebbi barátságba. Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy ez nem valamiféle szerződésnek és szigorú igazságosságnak köszönhető, hanem kegyelemből történik. Jézus az apostolok értésére adta, hogy a hit ajándék (9. v.), és a "példázat" ezt akarja megerősíteni. Az ember bármennyire elkötelezi magát vagy bármennyit tesz, amit kap, nincs arányban azzal, amit tett: ez ugyanis mindig az isteni jóság és irgalom túláradása.
A szöveg alapvetően teológiai (nem állapíthatunk meg matematikai arányosságot a jócselekedetek és az Isten által nyújtott ajándékok között) és (alázatra, illetve hálára szólító) buzdító jellegű tanítás.
Mindenesetre a Lk 17, 5-10 szövegének középpontjában a hit és az Istenbe vetett bizalom áll. Az embernek állandóan közelednie kell Istenhez, és nem azon kell töprengenie, hogy ő milyen bánásmódban fogja részesíteni hűséges, jóllehet "haszontalan" szolgáit. Ez a bánásmód mindig a természetes isteni jósághoz, hatalomhoz és igazságossághoz fog igazodni, és nem az ember szerény teljesítményeihez.

A tíz leprás (17, 11-19)

Jézus nem hagy fel missziós tevékenységével, és nem veszíti szem elől kötelező rendeltetési helyét, Jeruzsálemet sem. Elképzelhető, hogy a nagy útra történő utalás (11. v.) új részt vezet be, de a 17, 11-19 szövege nem nagyon illeszkedik az utána következő részhez. Lehetséges, hogy átívelő perikopának kell tekintenünk. Az "utazás" immár végéhez közeledik. Jézus szolgálatának utolsó szakaszába érkezik: a farizeusokkal való ellentéte egyre élesebb (20. v.), és ezzel egyidejűleg a messiási kinyilatkoztatás vagy megnyilvánulás is egyre kifejezettebbé válik. Isten országa előre halad (21. v.), és az emberfia hangoztatja küszöbön álló eljövetelét (22-37. v.).

A 17, 11-19-ben található részlet csodaelbeszélés, amely azonban elsősorban nem az önmagában vett csodára irányítja a figyelmet, hanem azoknak kétféle magatartásformájára, akikkel a csoda megesett: a "mesterbe" vetett vak bizalmukra és arra a csekély hálára, amelyet gyógyulásuk után irányában tanúsítottak.[10] A betegekkel való találkozás egy Galilea és Szamaria határvidékén fekvő faluban jön létre (11-12. v.). A leprások "mesternek" szólítják Jézust (13. v.), jóllehet sosem hallgathatták őt, hiszen az emberi közösségből kirekesztett állapotban éltek. Ezért nyilvánvalóan olyan megszólítást alkalmaznak, amely már elterjedt a nép körében. A názáreti ács (vö. 4,22) a közvélemény szerint elnyerte a Tóra "mestereinek" vagy tudósainak rangját.

A lepra olyan betegség, amelynek gyógyítására az ókori társadalomban nem volt remény, és ezért megpróbálták elszigetelni.[11] A "kiáltásnak", amellyel a tíz férfi Jézushoz fordul, olyan légköre van, mint valamiféle kórusimának, amely a liturgikus közösségből száll Isten felé.[12] Jézus nem közelít a betegekhez, és nem érinti őket, mint más esetekben. Beéri azzal, hogy rájuk tekint, s aztán klinikai állapotuk kivizsgálása vagy valamiféle határozottabb gondozás elnyerése végett elküldi őket a paphoz. Olyan befejezetlen tevékenység vagy félúton megálló közbeavatkozás ez, mint amilyet Elizeus hajtott végre a szír Naamánnal kapcsolatban.[13] Az emberek sejthették, hogy rövidesen történni fog valami a kiejtett szavak erejében és azoknak készsége, illetve hite miatt, akik e szavakat hallották. A szír katonatiszt vonakodása ellentétben áll azzal a készséggel, amellyel a jelenlegi elbeszélés leprásai a paphoz indulnak. Gyógyulásuk az úton következik be (14.).

Az elbeszélés szem előtt tartja a legáltalánosabb pszichikai törvényszerűségeket. A váratlan és nem remélt szerencse pillanataiban az örömtől meglepett ember általában nem gondol a háta mögött levő nehézségekre és arra sem, aki segített felülmúlásukban. A hála érzete esetleg csak későbbi időpontban jelentkezik nála. Idővel talán a jelenlegi epizód szereplői is hálásakká váltak volna, de a szerző nem tudja kivárni a gyógyult embereknek ezt a jövendő visszagondolását az eseményre, és nem ad mentséget "feledékenységükre".
Újra egy szamaritánus kerül Jézus figyelmének középpontjába; magatartása felülmúlja a jó galileaiak magatartását, mint ahogy korábban felülmúlta a levita és a jeruzsálemi pap viselkedését is (vö. 10, 25-36). Lukács tetszéssel emlékezik meg erről (18. v.). E dolog hangsúlyozása feltehetően nagyon keményen hangzott az ortodox zsidó fülében, de talán a keresztényében is, aki esetleg úgy gondolta, hogy közelebb van Istenhez, mint mások, és mindenképpen közelebb van, mint a nyilvános bűnösök vagy a pogányok. Az egyik szamaritánus a templom két szolgájának ad leckét szeretetből (10, 25-37), a másik pedig hálára tanítja zsidó társait.

A hálátlanság olyasvalami, ami nagyon megsebzi az embert és keserűvé teszi életét. Ezért e magatartás Jézust is nagyon szomorúvá teszi. Lukács csak most tesz erről említést, de minden más hasonló esetre is gondol. Krisztus nem marad közömbös azzal a viselkedéssel szemben, amelyet az emberek irányában tanúsítanak. A szamaritánushoz intézett kérdése ezt világossá teszi (17. v.). Panasza ismét láthatóvá teszi lelkének titkait. Mint ahogyan fogékony az emberek barátságára, szeretetére és vonzalmaira, éppúgy nem tetszik neki a feledékenység, a hálátlanság, a sértő magatartás és a gyűlölet, amely a többi ember részéről éri. Ő is ember az emberek között, és örömmel vagy fájdalommal veszi, ha embertársai jó szívvel fogadják, vagy éppenséggel visszautasítják őt. Ez a Jézus "megbántódására" történő utalás többet ér a keresztre feszítés pillanatában tanúsított hősiességének leírásánál, mert mutatja érzékenységét és "testének" gyengeségét. Az evangélista megpróbálta e valódi személyes vonását az Istennek kijáró hálára történő utalás mögé rejteni (18. v.), de a két dolog nem áll ellentétben egymással.

Jézus végső célja az, hogy az embert újra teremtője közelébe vigye, de e cél megvalósítását azzal kezdi, hogy visszaadja az ember egészségét, boldogságát és azt a jólétet, amelyet maga Isten rendelt számára. Valamennyi csodában feltűnik az a terület, amelyet a messiási üdvösség előnyben részesít: és ez az ember teljes java, kezdve azoktól a javaktól, amelyekre legközvetlenebb módon rászorul. Jézus csodás tevékenységének céljai között szerepelt az is, hogy saját személyére és üdvözítői küldetésére irányítsa a figyelmet. Hallgatói azonban ezt nem mindig veszik észre, és e tekintetben azok sem kivételek, akikkel a csodák történnek. Ha a jelenlegi epizódban megmutatkozó százalékarány mértékadó, ez bizony elkeserítő. Úgy látszik, hogy megközelítően csak tíz százalék ébred ennek tudatára.
A befejező vers (19. v.) mintegy visszatekintés: megvilágítja azt, ami történt, azaz gyakorlatilag feltárja a titkot, amely megelőz minden más kegyelmi műveletet, és ez a hit titka. Olyan ez, mint valamiféle dialektikus tényező, amely belülről hat, és amelyet az evangélista időnként nyilvánosságra hoz, hogy hallgatóit a megfelelő következtetések levonására késztesse.[14]
A hit előfeltétele a gyógyulásnak, de ha meg is van valakiben, ez nem jelenti azt, hogy a gyógyulásnak csalhatatlanul be kell következnie. Valójában ugyanis ez nem mindig történik meg. Sokaknak van hitük, de csak kevesen nyerik el az általuk kívánt rendkívüli jótéteményeket. A csodának a Bibliában teológiai szempontból jel szerepe van: tanúsítja, hogy Isten jelen van a történelemben. Időről-időre meggyújt egy fáklyát vagy szövétneket az ember útján, hogy jelezze, állandóan együttműködik vele, s hogy emlékeztesse, nem magányosan halad előre. Hitre nem annyira a szokatlan esemény elfogadásához van szükség, hanem ahhoz, hogy az ember a mindennapok eseményeiből ki tudja olvasni Isten rejtőzködő jelenlétét, aki vele együtt és ugyancsak rejtett műveletekkel segíti előre a teremtés és az üdvösség tervének teljes kibontakozását. E bizonyosságnak az emberben csodás események nélkül sem volna szabad megrendülnie.
A hála az ember válasza az Istentől kapott ajándékra. S miközben a hála köszönetének jele, hitét, vagyis azt a meggyőződését is tanúsítja, hogy Isten a titkos mozgatója mindannak, ami a történelemben végbemegy. A keresztények is mindig készek arra, hogy jótéteményeket kérjenek, de gyakorta megfeledkeznek arról, hogy hálásak legyenek annak, akitől ezeket kapják. Az evangélium és a hit olyan ajándék, amelyet hálás szívvel kell fogadni, legalábbis úgy, hogy gondolunk az ajándékozóra.

Az ország eljövetele (17, 20-21)

Az "ország" a szinoptikus evangéliumok központi témája. Érkezése azonban bizonytalanságban hagyja a lelkeket.[15] E téma különféle vallási irányzatokat foglalkoztat: a zsinagóga embereit éppúgy, mint az egyház tagjait (vö. ApCsel 1,7).
A farizeusok által képviselt hagyományos tanítás (20. v.) azt hirdette, hogy Isten országa látványos és felforgató módon illeszkedik majd a történelembe. Különféle bibliai hagyományon kívüli iratok beszéltek a régi világ katasztrofális pusztulásáról, a jelen korszak lezárulásáról és a messiás dicsőséges eljöveteléről, amelyet országának ünnepélyes beiktatása követ.[16]
Kérdezősködésük és főleg Jézus válaszának fényében úgy látszik, hogy a farizeusok is ilyen felfogást vallottak magukénak. Kérdésük csak látszólag ártalmatlan, mert polemikus szándék rejtőzik benne. Farizeusok voltak azok is, akik más alkalommal égi jelet kértek, hogy hitelt adhassanak Jézus igényeinek (vö. 11,16). Látszik, hogy ilyen kihívással kísérleteznek most is. Alapjában véve készek lennének komolyan venni beszélgető partnerüket - főleg azt az alapvető híradást, amely a messiási korszak megnyílására, illetve azoknak a várakozásoknak és ígéreteknek beteljesülésére vonatkozott, amelyekért ők is éltek és küzdöttek - ha meggyőző biztosítékaik lettek volna erről. Az evangélium írásának idején e téma még gyakorta fölvetődött zsidó körökben, és talán keresztény környezetben is. Jézus valóban nem adott látványos és lehengerlő bizonyítékokat küldetésével kapcsolatban. Az, amit a próféták és az Újszövetségben is nyomot hagyó (vö. Lk 21, 5-36) apokaliptikus hagyomány képviselői a messiás eljöveteléről folyvást hirdettek, még nem igazolódott be. Még a Keresztelőt és tanítványait sem győzte meg Jézus magatartása és üdvöt hozó működése, amely híján volt a rendkívüliségeknek (vö. 7,19). Maga a kísértő is reklámfogást várt Jézustól, amely tömeges egyetértést és ragaszkodást válthatott volna ki az emberekben (4, 5-12).

A szöveg két stratégiát állít egymással szembe: azt, amelyik az emberi elgondolásból fakad, és azt, amely Istentől ered, és amelyet Krisztus is alkalmaz. Az első a triumfalisztikus, királyi messiás-felfogásból ered, a második pedig az alázatos és szolgai (kenószisz) messiás fogalmából indul ki. Válaszában, mint más hasonló esetekben is, Jézus a második út mellett dönt, mert ezt jelölte ki számára az Atya a keresztségben (3,22). S ha neki rejtett és feltűnés nélküli utat kellett választania, az ország sem bontakozhat ki ettől eltérő módon. Nem fogják földi vagy égi jelenségek kísérni, és olyan nagyszabású jelek (a napban és a csillagokban bekövetkező csodák) sem, amelyek a sokaság figyelmét azonnal egyik vagy másik irányba (20-21. v.) vonzanák. Isten országa már megvalósulóban van, s ha ezt még azok a farizeusok sem vették észre, akik már régóta várnak erre, ez azt jelenti, hogy az ország nem az általuk feltételezett irányelvek alapján bontakozik ki. Jézusnak az a megjegyzése, hogy "az ország köztetek van", félreértésekre adott okot,[17] de a szövegösszefüggés csak a felkínált értelmezést javallja. Isten országa már működik, s nyilvánvalóan magában Jézusban, az ő eljövetelében, igehirdetésében, döntéseiben és azokban az útmutatásaiban, amelyeket kortársainak és különösen követőinek ad. Jézus és az Isten országa bizonyos értelemben azonos egymással. Ő van közöttük, és szemük előtt tolmácsolja magának Istennek szándékait, döntéseit és választásait. Látványosságot azonban nem teremtett maga körül. Ráadásul alacsony társadalmi rétegből és félpogány településről származott, ami semmiképpen sem volt jó ajánlás misszióját illetően. A farizeusok kritikus magatartása a hivatalos zsidóság álláspontját testesíti meg, amely elutasítja Krisztust és azt a kezdeti közösséget, amely szegényeket, analfabétákat, nyilvánosan bűnös férfiakat és nőket foglal magában. Szerintük mindez nem eshetett egybe és nem lehetett azonos Isten országával.

Az emberfia napja (17, 22-37)

Az ország eljövetele felől a farizeusok érdeklődnek (20. v.), a választ ellenben szinte titokban a tanítványok kapják. Lukács ebben az összefüggésben az eszkatologikus beszéd néhány részletét idézi.[18] Isten országa azonossá válik az emberfia napjával.[19]
A farizeusokat nem hagyja nyugton az ország eljövetelének problémája, a tanítványokban pedig szorongást keltenek Jézus szavai. Ő "Jahve szolgájaként" érkezett; szinte észrevétlenül született[20]; szolgálatát csendben, rejtekben végezte,[21] míg dicstelenül meg nem halt a kereszten; missziója kudarccal zárult, jóllehet ennek aztán új fordulatot kellett vennie. Szegénynek és alázatosnak mutatkozott, de arra hivatott, hogy magának Jahvénak hatalmában, dicsőségében és uralmában osztozva (vö. Dán 7, 13-14) az "emberfiának" fenntartott missziót is beteljesítse. Amikor Jézus övéivel beszél, egészen közel van már kereszthalála, amelyre korábban is utalt,[22] de ezt követi majd feltámadása, érvényre jutása és diadala. Az "emberfiának e napjait" (22. v.) a negyedik evangélista úgy minősíti majd, mint az ő "órájának" elérkezését.[23]

A Jézust hallgató tanítványok és a Lukács szövegét olvasó keresztények keserű napoknak (szenvedésnek, üldözéseknek) néznek elébe, és ha erre gondolnak, szívesen elővételeznék Krisztus és a kereszténység eljövendő győzelmének időszakát (22. v.). Ez azonban nem adatik meg nekik, mert ez az időszak sem lármásan fog elérkezni, hanem csendben, mint ahogyan Jézus születése is így történt, és így bontakozik ki missziója is. Az üdvösség útja mindig ugyanaz, kezdeteinél is, és megvalósulásában is. Krisztus nem keltett feltűnést első eljövetelekor, hiszen egyszerűnek és alacsony sorsúnak mutatkozott, s nem fog feltűnést kelteni "második" eljövetelekor sem, jóllehet arra rendeltetett, hogy hatalomban és dicsőségben érkezzék. Kortársai nem kaptak látványos bizonyítékokat, és nem fognak kapni az utánuk érkezők sem. Az embernek az a vágya, hogy láthassa Isten országa beiktatásának kézzelfogható jeleit, vagy hogy akár csak egyetlen napra is megpillanthassa az emberfia dicsőségét, arra rendeltetett, hogy ne találjon meghallgatásra (22. v.). Ennek ellenére a keresztény ember Jézushoz hasonlóan arra kapott hívást, hogy elevenen higgyen abban az Istenben, aki ha nem is látványosan, de mégiscsak a boldogabb jövő felé mozgatja az ember és az emberi közösség történelmét.

A farizeusok, miként általában a zsidók, olyan látványos csodákat igényelnének, amelyek bizonyíthatnák az ország eljövetelét;[24] és ezek a vágyak fellelhetők a keresztény közösségben is. Jézus a tanítványokhoz szól (22. v.), és Lukács megismétli szavait az ő igéjének korabeli hallgatói vagy olvasói számára. Úgy látszik, az embernek vele született igénye vagy vágya van a természetfeletti megnyilvánulások iránt. Elsősorban a csapások, az üldözések és a közösséget (a nemzetet) érintő katasztrófák idején jelennek meg azok, akik Isten rendkívüli közbelépésére várnak. A keresztény próféták ilyesmit hirdettek Krisztussal kapcsolatban is (23. v.): bárhol (itt vagy ott) megjelenhet, hogy oltalmába vegye követőit. Jézus azonban arra figyelmeztet, hogy ezek alaptalan állítások, amelyek hamis prófétáktól erednek, mert senki sem lehet valódi próféta, ha könnyű szabadulást ígér. A rossz nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra, és a jó sem diadalmaskodik olyan gyorsan, mint ahogyan ezt az ember várná. Mindaz, aki ennek az ellenkezőjét hirdeti, ámítja és becsapja az embereket.

Az emberfia napja egyre határozottabb utalássá válik (24. v.). Az elbeszélés nyelvezete immár apokaliptikus jellegű, és ezért nem szabad szó szerint vennünk.[25] Az emberfia napjának eljövetele a villámhoz, illetve váratlansága és az általa kiváltott katasztrofális következmények miatt a villámcsapáshoz hasonlít.[26] Ezért csak arra az ítéletre vonatkozhat, amely a jelen nemzedék s különösen a messiási mű ellenfelei, a farizeusok és az egész zsidó nemzet felett fog megszületni. Jézus szolgai alakban jött el, egy "napon" azonban bíróként, hatalmának teljességében fog megjelenni. Eljövetele a villámhoz hasonló, előre nem látható és ellenállhatatlan megnyilvánulás lesz. A keresztény igehirdetők Jeruzsálem és a zsidó nemzet pusztulásában annak a győzelemnek első látványos bizonyítékát látták, amelyet a feltámadt Krisztus aratott a zsidó és a pogány világ felett. Ez azonban nyilvánvalóan inkább teológiai történelem-értelmezés, és nem a történelemben végbemenő események valódi megértése. Jeruzsálem és a templom pusztulása botrány volt a keresztények számára, és ezt a botrányt csak az a gondolat szüntethette meg, hogy az isteni igazságosság ily módon büntette Izrael bűneit. A vereséget szenvedő (25. v.), a kereszten meghaló és a lándzsával átszúrt Jézus villámként jelenik meg újra a történelem színpadán, hogy megsemmisítse azokat, akik győzedelmeskedtek felette. Övé az utolsó szó. E szöveg a feltámadásról és a Jézus vereségét követő diadalról szóló prófécia (24-25. v.). Jézus közeledik missziójának dicstelen befejezése felé. Sok (polla) fizikai és erkölcsi szenvedés vár reá. Az "e nemzedék" megnevezéssel jelölt saját népe és honfitársai fogják elutasítani őt. A kifejezés gyakran szerepel a prófétáknál megvető értelemben: kiemeli, hogy távolság van a kifejezés használója és címzettjei között. Miközben a közösség bizalommal várja az emberfia parúziáját, említés történik a szenvedésről is, hogy a hívők mindig gondoljanak arra, milyen előfeltételek árán valósul meg a Krisztus diadalában való részesülés és a vele való közösség.
A szenvedésre történő visszapillantás után a szerző visszatér az emberfia büntető eljövetelének témájához, az ő haragjának napjához, amely úgy lepi meg azokat, akik ellen e harag irányul, mint a figyelmeztetés nélkül lecsapó villámok.

A fenyegetések sűrűbbé válnak. A villámnak nevezett emberfia napját a szerző most az özönvízhez hasonlítja (26-27. v.). Pusztulást és szerencsétlenséget hoz majd, és ráadásul ez is meglepetésszerűen érkezik. A vízözön az emberfia napját világítja meg, de az a közömbösség, sőt romlott légkör, amelyben Noé kortársai éltek, annak a nemtörődömségnek érzékeltetésére szolgál, amellyel Izrael emberei gondolják és várják az üdvösséget. Az okok, amelyek miatt az ember nem veszi észre Isten haragjának közeledését, mindig ugyanazok: a különféle foglalatosságok, az érdekek és az élet örömei. Ezek a dolgok háttérbe szorítanak minden egyéb gondot, beleértve a végső boldogsággal való törődést is. Az evangélista a vízözön által elpusztított emberek bűnei közé sorolja a nősülést, illetve a férjhez menést is (27. v.; vö. Mt 24,38; 1 Kor 7,28). Úgy látszik, hogy az Újszövetség szerzői nem bíznak túlzottan a házasság intézményében, vagy legalábbis időnként torzító optikán keresztül szemlélik.

A Biblia másik példát is kínál arra a nemtörődömségre, amellyel az emberek a történelem folyamán adott isteni jeleket kezelték. A szodomaiak is tivornyázások közepette és bűnben éltek, anélkül, hogy eszükbe jutott volna, ezért valamiféle büntetést is kaphatnak (28-29. v.). Ezért a büntetés úgy éri őket, hogy senki sem menekülhet: nem mintha ennek közeledését nem lehetne észrevenni, csupán Lóthoz hasonlóan figyelmesnek és igaznak kellene lenniük (29. v.).
Az emberfia megjelenése is váratlan lesz majd, és az előbbihez hasonló következményekkel jár: üdvösség lesz azoknak, akik várják őt, és katasztrófa azoknak, akik szórakozással és tivornyázással töltik életüket. Jézus szavai egyre határozottabb jelentést kapnak, és a végén még nyilvánvalóbbá válik, hogy olyan eseményre utalnak, amely az embereket, a házakat és a mezőket fogja érinteni (30-31. v.). Feltehetően háborús támadásról van szó, valamiféle idegen hadsereg váratlan megjelenéséről, amely a városban és a falvakban hatalmas öldöklést és pusztítást végez. Ilyen helyzetben a legésszerűbb dolog, ha az ember a lehető legmesszebbre menekül, és nem gondol arra, hogy visszatér javainak megmentésére, mert ebben az esetben még életét is kockára tenné. Aki el tud rejtőzni a lapos háztetőn, maradjon ott, és aki a mezőn talált menedéket, ne térjen vissza a városba. Úton lenni mindig veszélyes dolog.
A legendabeli Lót feleségének említése figyelmeztetésül szolgálhat: mivel hátrafordult, hogy megnézze, milyen csapás sújtotta Szodomát és Gomorrát, sóbálvánnyá változott (32. v.).
A beszéd inkább intelem, és nem fenyegetés. Jóllehet a csapás elkerülhetetlen, s Jézus hangsúlyozza hallgatóinak felelősségét, mégis arra buzdítja őket, kerüljék el a csapást, és a végén azt sugallja, hogy nem kell elviselni minden következményét (33-36. v.). Az evangélista nem leli örömét az ilyesfajta büntetések felidézésében, és inkább enyhíteni igyekszik ezeket.

Az "emberfia napja" "Jahve napjának" helyébe lép. A prófétai igehirdetésben újra és újra megjelenik ez az időbeli határpont, amely szabadjára engedi Isten szörnyű ítéletét Izrael vagy a népek ellenében. Jahve napjai azok a napok, amelyeken meglátogatja népét, de van egy különleges "napja" is, amelyet arra tart fenn, hogy ellensúlyozza a földön elkövetett gonoszságokat. E nap az ítéletek és az ítélet napja. Az isteni ítélet az Ószövetség egyik legszomorúbb és legvitathatóbb témája. E téma azonban a Keresztelő prédikációjától kezdődően belekerült az Újszövetségbe is, hogy még magát a messiást is szigorú és komor tekintetűvé tegye. A jelenlegi szövegben olyan technikai megjelölésként szerepel, amelyet az Ószövetség és az Újszövetség más részei nem ismernek.

A beszéd további szövegbetoldásokra ad alkalmat (33. v.). Az az utalás, hogy ilyen körülmények között veszélyben forog az ember élete, Jézusnak egy másik mondását idézi fel, amelyet Lukács korábban már említett, amikor arról beszélt, hogy az embernek fel kell vennie és hordoznia kell keresztjét (9,24). A jelenlegi figyelmeztetés talán olyan háborús vagy üldözéses helyzetbe illeszkedik, amelyben a zsidó nemzet és vele együtt a keresztény közösségek élnek az evangélium írása idején. Ilyen körülmények között az embernek az a vágya, hogy megmentse fizikai életét, fölébe kerekedhet még hitbeli meggyőződéseinek (az abszolút értelemben vett életnek) is. Annak érdekében, hogy megoltalmazhasson valamiféle átmeneti értéket (földi létének meghosszabbítását), kockára teszi vagy ténylegesen is elveszíti a valódi és a sajátos értelemben vett életet. A megtartás és az elveszítés, illetve az elveszítés és a megtartás szavaival való játék nem kisebbíti a szöveg jelentőségét. E szavak didaktikai óvintézkedések vagy katekétikai kisegítő eszközök, amelyek gyakorta előfordulnak a bibliai hagyományban. A megmenekülés és az elveszés mozzanatai közel állnak egymáshoz, mint ahogyan közel áll egymáshoz az élet és a halál is. Ezek egyforma gyakorisággal fenyegetik az embert és természetesen a keresztényt is.

A beszéd visszakanyarodik az emberfia napjához, amely a harag és a bosszú napja (34. v.). A büntetés, mint mindig, egyenlőtlenül sújtja az embereket, de súlyos lesz: a népesség felét elpusztítja ("az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik": 34-36. v.).
A befejezés (37. v.) még súlyosabbá teszi a meghirdetést. Az apostolok ügyetlenül közbelépnek, a csapások helye vagy körzete felől érdeklődnek, a jézusi válasz azonban inkább általánosítja a csapások kiterjedését. A közmondás, amelyre hivatkozik, - hogy tudniillik oda csapnak le a sasok, ahol a dögök vannak - nem ad jókedvre okot. Miként az állatok elhullott tetemei nem menekülnek meg a sasok, pontosabban a saskeselyűk elől, úgy a gonosz emberek sem fognak megmenekülni az emberfia elől, aki majd azoknak az idegen seregeknek élén jön, amelyek megtámadják Izrael földjét és "Isten nevében" megbüntetik a lázadó nemzetet.

Nem kétséges, hogy az evangéliumnak a jelenlegihez hasonló lapjai és általában azok a részletek, amelyek az ítéletről szólnak, a legkevésbé érthető és a legkétesebb híradások. A keresztény igehirdetés azonban sajnálatos módon nem hagy fel ismétlésükkel, és így inkább elárulja, mintsem hirdeti az örömhírt, a békességet és a valamennyi ember felé irányuló isteni jóakaratot.[27] A történelem egy-egy eseménye közös emberi felelősségek fonalkereszteződése, amit sosem könnyű kibogozni; a teológusok számára ellenben valamiféle büntető vagy éppenséggel a fejlődést biztosító isteni döntésnek eredménye. Az utóbbi látásmód azonban túlzottan leegyszerűsíti a dolgokat, alaptalan, és ráadásul az is lehetséges, hogy hamis.

[1] Vö. G. Stählin, skandalon, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., XII. k., 373-426. o.

[2] Gondolhatunk itt a tesszalonikai "tétlenül élőkre" (2 Tessz 3, 11-12), a korintusi egyházban mutatkozó különféle fegyelmezetlenségekre, sőt visszaélésekre is (1 Kor 1, 11-12; 5, 1-5; 6, 1-11; 11, 17-32; 14, 26-39). A Mt 13,41-ben azt olvassuk, hogy az emberfia elküldi majd angyalait, és ezek összegyűjtenek országából "minden botránkozást okozót és gonosztevőt". Ez nem csupán elméleti vagy akadémikus állítás, hanem feltehetően az egyház tényleges állapotát tükrözi.

[3] Másutt Jézus azokat kárhoztatja, akik megbotránkoztatják a "kicsinyeket" (vö. Mt 18,6).

[4] A latin szöveg kétszer mondja (a 3. és a 4. versben is): "si peccaverit in te". A görögben azonban az első alkalommal (a 3. versben) nem fordul elő a kifejezés. Ezért nem személyes sértésre utal, hanem sokkal általánosabb sértésre.

[5] Az Apostolok Cselekedeteiben ez világosabban látszik, mint az evangéliumban.

[6] Vö. E. Würthwein - J. Behm, metanoeó, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VII. k., 1106-1195. o.

[7] A kifejezés rituális és mágikus értelemben is szerepel. Vö. a hét tiszteletadás (Ter 33,3); a hétszer történő meghintés, amelyről a Leviták könyve többször is említést tesz (4, 6.17; 14, 7.16.27.51; 16, 14.19); a Jerikó körüli hét kör, amelyet Józsue tett (Józs 6,4); az Elizeus-féle hét rálehelés a gyermek holttestére (2 Kir 4,35); a szír hadseregparancsnok hét megmártózása a Jordán vizében (2 Kir 5,10) stb. A jelenlegi szövegben azonban ugyanúgy, mint a Zsolt 119,164-ben és a Péld 24,16-ban, meghatározatlan vagy tetőponti számot jelöl, tekintettel arra, hogy a hetes a tökéletességet kifejező szám.

[8] Vö. A. George, La foi des aptres (Lc 17), in AssSeig 58 (1974), 68-77.; A. Weiser, Das Gleichnis vom anspruchlosen Dienen Lk 17, 7-10, in Die Knechtsgleichnisse der synoptischen Evangelien, München, 1971., 105-120. o.

[9] Vö. Lk 18,18; Mt 19,16.

[10] Vö. O. Glombitza, Der dankbare Samariter, in NT 11 (1969), 241-246.; R. Pesch, Die Erzählung von der Heilung von zehn Aussätzigen Lk 17,11-19, in Jesu ureigene Taten, Freiburg, 1970., 114-134. o.; H. D. Betz, The Cleansing of the Ten Lepers (Luke 17, 11-19), in JBL 90 (1971), 314-328.; E. Charpentier, L'étranger appelé au salut (Lc 17), in AssSeig 59 (1974), 68-79.; W. Bruners, Die Reinigung der zehn Aussätzigen und die Heilung des Samariters, Lk 17, 11-19. Ein Beitrag zur lukanischen Interpretation der Reinigung von Aussätzigen, Stuttgart, 1977.

[11] Vö. Lev 13, 45-46.

[12] Vö. Zsolt 6,3; 7,2; 9,14; 40,5 stb.

[13] Vö. 2 Kir 5.

[14] Vö. 7,50; 8,48; 18,42.

[15] Vö. A. Rustow, Entos hymón estin: zur Deutung von Lc 17, 20-21, in ZNW 51 (1960), 197-224.; R. J. Sneed, The Kingdom of God is within you (Lk 17,21), in CBQ 24 (1962), 363-382.; R. Schnackenburg, Der eschatologische Abschnitt Lk 17, 20-37, in Mél B. Rigaux, Gembloux, 1970., 213-234. o.

[16] Vö. O. da Spinetoli, L'impostazione del problema escatologico in S. Matteo, in BiOr (1960), 191-194.

[17] Minthogy az entosz elsődleges jelentése az, hogy "belül" (vö. Mt 23,26), a kifejezés azt jelenti, hogy "bennetek", "körötökben". Ebben az esetben az kapna hangsúlyt, hogy az ország belsővé válik, beköltözik az emberek szívébe. Ez azonban ismeretlen fogalom az Újszövetségben. Az ország bontakozik, és az emberek arra kapnak hívást, hogy lépjenek be és részesüljenek belőle. Ezért valószínűleg helyesebb, ha az entosz-t így fordítjuk: "köztetek", "közöttetek".

[18] Vö. Mt 24, 23.26-27.28.30-40.

[19] Vö. A. Strobel, In dieser Nacht (Lk 17,34), in ZTK 58 (1961), 16-29.; R. Schnackenburg, Der eschatologische Abschnitt Lk 17, 20-37, in Mél B. Rigaux, Gembloux, 1970., 213-234. o.; B. Rigaux, La petite apocalypse de Luc (XVII, 23-37), in Fest. G. Philips, Gembloux, 1970., 407-438. o.; J. Schlosser, Les Jours de Noë et de Lot. A propos de Lc XVII, 26-30, in RB 80 (1973), 13-36. Az "emberfiával" kapcsolatban ld.: V. fejezet, 33. jegyzet.

[20] Lásd a "Gyermekkor evangéliumának" (Lk 1-2) magyarázatát és értelmezését.

[21] A Keresztelőnek és tanítványainak meglepődése (Lk 8; Mt 11,2-5), valamint a Mt 12, 16-20 magyarázó szavai tudatják, hogy Jézus nem tartott hangzatos prédikációkat.

[22] Vö. 9, 43-44.

[23] Vö. Jn 2,4; 5,25; 12, 23-27; 13,1; 17,1.

[24] Vö. az 1 Kor 1,22-ben található mondattal: "a zsidók jelet kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek".

[25] Itt elsősorban nem objektív leírásról, hanem olyan beszédmódokról, képekről és formulákról van szó, amelyeket a szent szerzők a messiási megújulás meghirdetésére használnak. A hangsúlyozások, a végletes túlzások és a paradoxonok a keleti retorika irodalmi eszköztárának általánosan használt elemei, és még inkább így van ez az apokaliptikus irodalomban. Az apokaliptika az eget és a földet csupán azért rendíti meg, hogy meghirdesse egy város lerombolását, vagy egy király uralmának lehanyatlását.

[26] A tanítványok esetében a parúzia vigasztaló esemény, mert ekkor kapják meg a messiásért elviselt szenvedések miatti jutalmukat. Ezért a tanítványok várják az Úr eljövetelét (vö. 1 Kor 16,22; ApCsel 1, 7.8; 3,3; 6,5 stb.). Az ellenség számára azonban az eljövetel visszavágás lesz az elszenvedett vereségért. A parúzia úgy csap le rájuk, mint az isteni harag (ítélet) megnyilvánulása.

[27] Vö. O. da Spinetoli, Il significato biblico di evangelizzazione, in Via, verità, vita 23 (1974), 27-38.