Tizennyolcadik fejezet (18, 1-43)

A folytonos imádság (18, 1-8)
1. Arról is mondott nekik példázatot, hogy
mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad
belefáradniuk:
2. "Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent
nem félte, az embereket pedig nem becsülte.
3. Élt abban a városban egy özvegyasszony is,
aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle:
Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel
szemben.
4. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután
azt mondta magában: Ha nem is félem az
Istent és az embereket sem becsülöm,
5. mégis, mivel terhemre van ez az özvegy,
igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon
ide, és ne zaklasson engem vég nélkül".
6. Aztán így szólt az Úr: "Halljátok, mit
mond az elvetemült bíró!
7. Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot
választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak
hozzá? És várakoztatja-e őket?
8. Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat
nekik hamarosan. De amikor eljön az
emberfia, vajon talál-e hitet a földön?

A szöveg, amely nyilvánvalóan (1. v.) és feltehetően (6-8. v.) szerkesztői módosításokat tartalmaz, Lukácsnak saját forrásából származik.[1] Témája a 11, 5-8 (az alkalmatlankodó barátról szóló) példázatéhoz hasonlóan az állhatatos imádság, de a 6-8-ig terjedő versek szemmel láthatóan inkább Isten tulajdonságaira és az emberfia eljövetelére irányítják a figyelmet. Az értelmezők nem egységesek a példázat magyarázatában, de egyetértenek abban, hogy alapvető szerepe az, hogy megvilágítsa az ember kapcsolatát Istennel és Krisztussal.

Az imádság nagy szerepet játszott a jámbor izraelita életében és mindennapjaiban. Jézus is sok időt töltött imádságban. A bevezető ajánlás (1. v.) mindezt megerősíti. A "kell" (deomai), amely Jézus életének nagy állomásainál minduntalan visszatér, nem enged meg félreértéseket.[2] Ez azt jelenti, hogy az imádság nem tetszés kérdése, hanem kötelező dolog, mint ahogyan az embernek kötelezően kell ügyelnie lelki fejlődésére is. A bibliai imádság-fogalom nem nagyon különbözik az ókori népek imádság-felfogásától. Elsősorban az istenség (himnuszokkal, énekekkel és zsoltárokkal történő) dicsőítését és az ezt követő segítségkérést jelenti. Az apostolok ezzel kapcsolatban különleges és hatékony (mágikus) formulákat kértek Jézustól (11,1), ő pedig a "Miatyánkot" "javasolja" (11, 2-4). Ezúttal csupán az imádság szükséges voltát hangoztatja, de nem határozza meg fajtáját. A prosz-eukhomai ige (a prosz-küneó-hoz hasonlóan) annyit jelent, mint valakihez (prosz), valamiféle úrhoz vagy gazdához - ebben az esetben Istenhez - kéréssel vagy könyörgéssel (eukhé) fordulni.[3] A következő versek (9-14. v.) arra emlékeztetnek, hogy ezt az esdeklő magatartást kell szüntelenül megőrizni az Úr előtt. E magatartás elsősorban nem abban áll, hogy az ember állhatatosan könyörög azért, hogy elnyerje segítségét vagy kicsikarja jóindulatát, hanem abban, hogy készséges, nyitott, és állandó párbeszédet folytat az Úrral. A "mindenkor imádkozni" kifejezés ritkán fordul elő az Újszövetségben, és a rabbinikus hagyományban sem könnyű megtalálni e kifejezés megfelelőjét.[4] Nyilvánvalóan hiperbolikus állítás ez, amely inkább teológiai sürgetést tartalmaz, és nem időbelileg értendő. A buzdítást az előbbihez hasonló "nem szabad belefáradni" kifejezés erősíti meg.[5] A csüggedés és a lehangolódás veszélye szinte elkerülhetetlen velejárója az imádságnak, mert a beszélgető partner láthatatlan és ellenőrizhetetlen. Az ember sosem lehet bizonyos abban, hogy imája meghallgatásra talált, s hogy választ kapott.

A beszéd valószínűleg az előző, az "emberfia napjáról", illetve a "parúziáról" szóló szöveghez (17, 20-37) illeszkedik. Különösen az ilyen krízis-helyzetekben szükséges, hogy az ember állhatatosan könyörögjön az Úrhoz, és ne csüggedjen az őt érő nehézségek és megpróbáltatások közepette. Jézus arra buzdít, hogy legalább az Istenbe vetett bizalmunkat őrizzük meg, még az olyan nagy kataklizmákban is, mint amilyenekről az előző fejezet adott hírt (17, 26-37). Erősebben kell hinni Istenben, mint önmagunkban vagy másokban, akár ellenségről, akár barátról van szó. Isten mindig kész arra, hogy közbelépjen, még ha olykor (vagy az esetek többségében) várat is magára. A keresztény olyasvalaki, aki hisz Isten szüntelen jóságában és az ember iránti hűségében, ezért nem csügged el imádságában.

A példázat a szokványos törvényszéki gyakorlat egyik epizódját mutatja be. Két szereplője a kor társadalmának két tipikus képviselője. Az első az egyik legbefolyásosabb osztályhoz tartozik, amely azonban az esetek többségében a hatalmi erők befolyása alatt áll, vagy egyenesen ezeknek egyik bábja. A fejedelmi udvarok irányítják a visszaéléseket, és a bíráknak a legalitás köntösével kell leplezniük ezeket. A Biblia gyakorta kárhoztatja igazságtalan tetteiket, amelyeket az országban cinkosként követnek el.[6] A bíróval szemben egy "özvegyasszony" áll, aki a legvédtelenebb népcsoport prototípusa. Az "árvák és az özvegyek" kifejezés a Bibliában jellemző tulajdonságuk alapján a legvédtelenebb, a leginkább kiszolgáltatott, és ennek következtében a sors és az emberek által leginkább sértett személyeket jelöli. Nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a bíró nem törődött túlzottan az ilyesfajta személlyel, még abban az esetben sem, ha igaz ügy védelmét kérte (3. v.). Az a párbeszéd vagy monológ, amelyet az evangélista a bíró ajkára ad, irodalmi segédeszköz ahhoz, hogy bepillanthassunk a bíró lelkületébe (4-5. v.). Jóllehet Lukács más irányú célokat tart szem előtt, nem tudja elkerülni, hogy e mozzanatot polemikusan mutassa be. Nemcsak, hogy nem helyesli, hanem a prófétákhoz[7] és magához Krisztushoz hasonlóan egyenesen kárhoztatja a bíró világát, még akkor is, ha csak mellékes szempontból írja le. A bíró tisztességtelen és vallási szempontból hitetlen ember, akinek alakját az evangélista nemcsak a példázat tanulságának kedvéért írja le, hanem valószínűleg azért is, hogy ismételten érzékeny pontjára tapintson a társadalomnak, amelyben él. Ezúttal közvetlenül nem emeli fel hangját e társadalom ellenében, de méltatlankodása kitetszik ezekből a sorokból is, mint ahogyan az evangélium többi részéből is. A bíró hivatásának gyakorlásában arcátlan közömbösséget tanúsít Istennel és az emberekkel szemben, és még inkább az előtte álló egyszerű személlyel szemben. Hivatalból Istennek és az ő törvényének képviselője, "gyülekezeti" személy, azaz kánonjogász.[8]

Mindezzel azonban nem törődik, hanem kénye-kedve szerint cselekszik. Az nem derül ki, hogy vajon milyen okból, megvesztegethetősége, rossz szokása vagy kényszerhatás miatt cselekszik-e így. Az is lehet azonban, hogy az említett okok mindegyike közrejátszik viselkedésében. A példázat alkotója ugyanis "elvetemült bírónak", azaz rosszindulatú és gátlástalan embernek nevezi őt. Úgy látszik, hogy a "városban" nincs senki más, akihez az asszony fordulhatna jogainak érvényre juttatása ügyében, de az is előfordulhat, hogy a többi bíró sem különb. Az "egy ideig nem volt rá hajlandó" (4. v.) kifejezés nyilvánvalóvá teszi közömbösségét, s még inkább lenéző és megvető magatartását azzal a személlyel szemben, akinek védelmére kellett volna kelnie. A törvény embere a végén sem válik jobbá, mert az a döntése, hogy végül is közbelép, banális megfontolásoknak, és nem a jobb belátásra jutásnak, nem a méltányosság és az igazságosság érzetének ("megtérésnek") eredménye. Önzésből cselekszik így, azaz csupán azért, hogy megszabaduljon az őt "zaklató" személytől (5. v.), aki önmagáért semmit sem érdemelne.
A bíró szavai és még inkább viselkedése - még ha első látásra kétes értékű módon is - azt világítják meg, hogy Isten hogyan viszonyul az ő híveihez (6-8. v.). Ha ilyen romlott ember képes arra, hogy jóllehet meggyőződés nélkül, de engedjen egy özvegy állhatatos kéréseinek, az az Isten, aki vele ellentétben igazságos és könyörületes, hogyan ne hallgatná meg választottainak kéréseit, amelyeket szorongattatásaikban intéznek hozzá?
Az (elvetemült bíróról szóló) alkalmazott példa talán az egész egyházat érintő elnyomási vagy üldöztetési időszakra utal. Ha a "választottak éjjel-nappal" szüntelenül kiáltoznak (boaó) Istenhez, ez nem valamiféle szokványos krízishelyzetre utal. A többes számú "választottak" kifejezés megerősíti, hogy nem csupán néhány személyről van szó, hanem olyan próbatétről, amely az egész közösséget érinti. Isten a "bíró", akinek igazságot kellene szolgáltatnia a híveit sújtó elnyomás és rossz bánásmód miatt. Kötelessége, hogy közbelépjen. Lehetséges azonban, hogy "hosszú ideje" ő is hallgat. Úgy látszik, mintha nem volna jelen, vagy nem venne tudomást semmiről. Sőt, túlzottan is nagy szabadságot és teret enged a gonoszoknak. Hagyja, hogy a visszaélések hosszan elhúzódjanak (7. v.). Ennek ellenére az evangélista azt akarja értésünkre adni, hogy Isten készségesen megmozdul a szükséget szenvedő ember kéréseire, még akkor is, ha helyzetét nem is változtatja meg egyik pillanatról a másikra.

A bíró közbelépésével ellentétben Isten közbeavatkozása (a példázat sarkpontja) - jóllehet inkább elméletileg vagy prófétai szempontból, és nem ténylegesen - gyorsnak (en takhei) és hatékonynak (8. v.) mutatkozik. A szerző "igazságtalan" helyzetet lát maga körül, amely feltehetően jó ideig nem fog megszűnni. Úgy látszik, mintha Isten nem törődne azokkal, akik igazságosságára hivatkoznak (7. v.). Ezt a benyomást azonban az evangélista azonnal megpróbálja eloszlatni, midőn emlékeztet a villámgyors beavatkozásokra, amelyeket Isten művelt a történelemben, és amelyeket a jelen esetben is meg fog tenni (8. v.). Amikor Lukács evangéliumát írja, e közbelépések még nem valósultak meg, és talán még semmi sem utal arra, hogy rövidesen megvalósulnak. Az evangélista ennek ellenére arra buzdít, hogy nem szabad elveszíteni a türelmet, és nem szabad elfáradni késlekedésük miatt. A történelem menete nem nagyon igazodik az ember kívánságaihoz. Itt - legalábbis első szinten - a bíróhoz hasonló alakok uralkodnak. Csak véletlenszerűen történik meg, hogy egyikük vagy másikuk felhagy módszereivel vagy viselkedésmódjával, de akkor sem meggyőződése alapján, hanem a sors kikerülhetetlensége miatt.

Lukács a makrothümeó ("késleltetni", "türelmesen várni") igével jellemzi Isten magatartását. Ez foglalja össze a legmegfelelőbb módon a szent könyvben körvonalazódó teológiai történelemszemléletet. Annak ellenére, hogy gyakran tulajdonítanak Jahvénak ösztönös magatartásformákat (harag, düh, bosszú, "igazságszolgáltatás") ellenfelei irányában (vö. 8. v.), valójában az ő létéhez legjobban illő viselkedés a türelem, a kitartás, a tolerancia, a makrothümia.[9] Csak Isten tudja ilyen biztonsággal és bizalommal elviselni a rosszat, mert meggyőződése, hogy a végén sikerül diadalra juttatnia a jót. Alapjában véve az elnyomott keresztények iránti magatartása - jóllehet csak külsőleg - hasonlít a bírónak az özveggyel szembeni magatartására. Róla sem látszik ugyanis, hogy valaha is sietne.

A Lk 18, 1-8a felszólítás a bizalomra és a derűlátásra. Isten nem változtatja meg a történelem menetét, és "választottainak" kérésére nem távolítja el az elvetemült embereket és a zsarnokokat. Mindenkinek meghagyja szabadságát, ennek ellenére magáévá teszi kéréseiket és könyörgéseiket. Nem derül ki, hogy mikor szolgáltat nekik igazságot, de az bizonyos, hogy egy napon győzelemre viszi ügyüket, helyt ad kéréseiknek, és nem azért, hogy lerázza őket magáról, hanem az igazság, az igazságosság és az ő lényük iránti szeretet okán.

Az imádság mindenekelőtt közösség Istennel, megbizonyosodás arról, hogy bátorító és vigasztaló módon jelen van az egyedek és a közösség életében, és nem valamiféle varázspálca, amely egyik pillanatról a másikra megváltoztatja a fennálló helyzetet. Isten nem szabadította meg Krisztust csodás módon, és ilyen módon a keresztényeket sem fogja megszabadítani; ebben az értelemben nem hallgatta meg fiát, és ugyanezen oknál fogva a hívőket sem hallgatja meg.
A példázat szereplői maguk is okulásra szolgálnak. Minden ember felismerheti önmagában az elvetemült bírót (aki kész arra, hogy kedvezzen a hatalmasoknak, és elfeledje a kicsinyeket és a gyengéket) vagy (azok miatt a sérelmek és igazságtalanságok miatt, amelyeket elviselni kényszerül) az özvegyasszonyt. Mindkét esetben az a fontos, hogy az ember félje Istent és bízzon benne. Ez az a pasztorális célkitűzés, amelyet Lukács sosem veszít el szeme elől.
A befejező rész (8b v.), úgy látszik, össze akarja kapcsolni az imádságról szóló beszédet az előbbiekben (17, 20-37) tárgyalt eszkatologikus témával. Az emberfia eljövetele rendkívüli szerencsétlenségek és katasztrófák közepette fog megvalósulni, vagy egybeesik ezekkel (megtorló parúzia). Az ilyen zűrzavar, amely együtt jár a hamis krisztusok feltűnésével, és amint Máté mondja (24, 5-12), a szeretet elhidegülésével, veszélyt jelent a keresztények állhatatosságára nézve is. Lesznek majd olyanok, akik az evangéliumhoz való ragaszkodásukat vagy hűségüket feladván a nyugalmat és a biztonságot fogják előnyben részesíteni. Lukács egyháza ennek a borúlátó utalásnak légkörében él. Az is lehetséges azonban, hogy az attól való félelem, hogy a próbatét kockára teszi, sőt egyenesen zátonyra futtatja sokaknak hűségét, elsősorban funkcionális vagy pasztorális megfontolásból eredő félelem.[10]

A farizeus és a vámos (18, 9-14)

9. Némely elbizakodott embernek, aki igaznak
tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt
a példázatot mondta:
10. "Két ember ment fel a templomba imádkozni:
az egyik farizeus, a másik vámos volt.
11. A farizeus megállt, és így imádkozott magában:
Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan,
mint a többi ember: rabló, igaztalan, parázna,
vagy mint ez a vámos is.
12. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből,
amit szerzek.
13. A vámos pedig távol állva, még szemét sem akarta
az égre emelni, hanem mellét verve így szólt: Isten,
légy irgalmas nekem, bűnösnek.
14. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem
úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja
magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát,
felmagasztaltatik".

Látszólag a farizeusról és a vámosról szóló példázat is az imádságra vonatkozó tanítás (10. v.). Valójában azonban az embernek és különösen a hívőnek az Isten előtti, az önmagával és az embertársaival szembeni magatartásának egészét felöleli. Léteznek kifogástalannak és szavatoltnak látszó teológiai bizonyosságok, vallási magatartások, amelyek azonban valójában csak az ember véleményei, sőt egyenesen hamis elképzelései. Ezzel szemben általánosan tévesnek minősített állásfoglalások vagy helyzetek olykor igaznak, valódinak bizonyulnak.[11]

Mint ahogyan ez Lukácsnál gyakorta előfordul, itt is különleges körülmény, illetve epizód szolgál bevezetőül (6-9. v.) a didaktikai vagy katekétikai részhez (10-14. v.). Ezúttal a példázat szerzője arra utal, hogy egyesek a templomban vagy a tereken miként fitogtatják vallásosságukat, midőn kirakatba helyezik vallási beállítottságukat vagy ájtatossági gyakorlataikat. Magabiztos, önmaguknak elegendő, felsőbbrendű embereknek mutatkoznak, akik szinte megvetik a többi embert (9. v.). A vallási gőg a legfinomabb, egyben a legképtelenebb gőg. Mindig meglepő dolog, ha az "igaz" ember valóban ilyennek, azaz erényesnek tartja önmagát. Lukács a farizeusokról beszél, de nem veszíti szeme elől a keresztény közösséget sem, mert ebből sem hiányoznak azok, "akik meggyőződéssel vallják saját igaz voltukat", és akik a mellettük állókat bűnösöknek tekintik. Úgy látszik, ez a csábítás éppen az Isten emberének legszokványosabb kísértése, aki, minthogy megfelelőbb módon ismeri az igazságot, azt kezdi hinni magáról, jobb a többieknél. Maga Illés próféta is úgy gondolta, ő Jahve egyedüli imádója, az Úr azonban megmutatott neki még másik hétezer embert, akik hozzá hasonlóan nem hajtottak térdet Baál előtt.[12] Ilyen Illéshez hasonló emberek mindig akadnak Isten népének soraiban. A példázat szereplői az izraeli vallási és polgári társadalom két szélsőséges csoportját képviselik: a "szenteket" és a "nyilvános bűnösöket". A farizeusok a kor vallási irányzatainak és iskoláinak keretén belül a szellemileg legelkötelezettebb csoportot alkotják. Nagy odaadással és buzgalommal tartják meg a törvényt, az imádság időszakait, a kultikus gyakorlatokat, a böjtöket, és végzik jócselekedeteiket (11-12. v.). Szigorú és feddhetetlen erkölcsű emberek. Az evangéliumokban a "farizeus" név a képmutató szinonimájává vált, jóllehet e név valójában a zsidóság elit irányzatát jelöli.[13]
A vámos a leggyűlöltebb embertípus azok közül, akiket a zsidó hazájában ismer. A vámszedő a haza árulója és az idegen uralkodók kiszolgálója: a római adószedő rendszer bábja, aki kicsikarja a pénzt földijeitől önmaga és az elnyomók javára.

Valamennyi zsidó óvakodott attól, hogy ilyen embert házába fogadjon, megközelítsen vagy köszöntsön. Maga az evangélium a vámosokat a "bűnösökkel" és az "utcanőkkel" helyezi azonos szintre.[14]
A közvélemény immár megfogalmazódott mindkét szereplővel kapcsolatban. Jézus azonban megpróbál rámutatni, hogy ez az ítélet mennyire felszínes vagy hamis. A farizeus a kiváltképpen vallásos ember. Gyakorolja vallását, dolgai rendben vannak Istennel (imádkozik, böjtöl, megőrzi a törvény egyéb előírásait) és az emberekkel is, akikkel kapcsolatban látszólag nem kell semmiféle szemrehányást tennie önmagának. Alapvető tévedése azonban nem cselekedeteiben van, hanem magatartásában, azaz abban a módban, ahogyan életét beállítja az Úr és embertársai előtt. A templomban tartózkodik, Isten színe előtt, de állva marad, és meg sem kísérli, hogy térdre borulván vagy meghajolván elismerje vele született semmis, nyomorult és bűnös állapotát. Élete csak kifelé látszik vallásos életnek, belül azonban telve van önhittséggel, kicsinyességgel, rosszindulattal és gőggel, amely arra készteti őt, hogy lekicsinylő ítéletet hozzon a távolabb elhelyezkedő ember fölött. Máté azt mondja, hogy a farizeusok hasonlítanak a fehérre meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban telve vannak rothadással (23,27). Kívülről tekintve a példázat szereplője is tökéletes hívő, belül azonban gondolatai és érzelmei elszakadnak Istentől, aki válogatás nélkül szeret minden embert, és amint ezt az evangélium Jézusa ismételten állítja, elsősorban a bűnösöket.[15] Az alapvető tévedés, amely a farizeus lelkületében megnyilvánul: a bizonyosság és az önelégültség. Nem érzi, hogy híján van valaminek, vagy bármire is rászorulna. Ez a farizeus gazdag. Nem azért megy a templomba, hogy könyörögjön, kérjen vagy esdekeljen. Ellenkezőleg: úgy érzi, hogy ő tudja megajándékozni Istent adományaival és felajánlásaival. Önmaga számára nincs kérnivalója, hiszen mindent birtokol. Nem tartozik a "lélekben szegények" közé - mondaná Máté (5,3). Belső világában nincs hely arra, hogy oda behatolhasson Isten Lelke és az ő kegyelme. Pál apostol megtérése után oda jutott, hogy "szemétnek" tekintette mindazt, amit korábbi vallásos életében tapasztalt és cselekedett,[16] de a példázat farizeusának még csak futólag sem jut eszébe, hogy ő is hasonló jellegű "hulladékokat" ajánl fel az Úrnak. "Gazdagsága" akadály, amely lehetetlenné teszi számára, hogy kapcsolatba léphessen Istennel és befogadhassa ajándékait. Az ember gazdaggá lehet és elégedetté válhat úgy is, hogy kacatokkal, papírbálványokkal töltekezik, ám ezek éppúgy akadályozzák a látást és a befogadást, mint a valódi gazdagság.

A vámos alakja arra szolgál, hogy ellensúlyozza és kiigazítsa a farizeus figuráját. A társadalmi ranglétrán jómódú és félve tisztelt embernek számít. Ennek ellenére belül nyugtalan, elégedetlen és nélkülöző lény. A farizeus szociális szempontból szegény, vallási téren azonban befutott ember; ezzel szemben a vámos gazdasági és társadalmi támaszai ellenére is szűkölködőnek tartja magát. Elsősorban nem azért ment a templomba, hogy köszönetet mondjon Istennek, hanem azért, hogy megnyerje őt, és nem teli, hanem üres kézzel. Kérni ment, és nem azért, hogy adományozzon vagy ajándékba adjon valamit, hacsak nem erkölcsi és szellemi nyomorúságát, hiányosságait, bűneit, illetve az ezektől való tisztulás vágyát. Isten előtt és önmaga előtt is "koldusként" viselkedik, aki kegyelmet és megbocsátást kérvén tárja ki kezét. A látszat és a közvélemény alapján gonosz ember, belül azonban már kilépett abból az életáramból, amellyel mindeddig elkötelezte magát. Gyűlöli foglalkozását, jövedelmét és gazdagságát. Megvált mindentől, és elsősorban önmagától. Ténylegesen "szegénnyé" tette magát, és ezért megilleti őt az Isten országa, a megigazulás és a bocsánat. Minthogy fenntartások nélkül teljesen megnyitotta önmagát Isten felé, Isten kapcsolatba léphet vele. Lukácsnál a vámos az irgalmas szamaritánus mellett (10, 25-37) a valódi hívő mintaképe.

Az evangélista szerint a példázat tanulsága mindig időszerű, alkalmas és sürgető jellegű tanítás. Minden emberi lélek birtokolhat valamennyit a farizeus vallási magatartásából vagy a vámos üzérkedő életviteléből. Ezért a példázat két alakja mindenkor figyelmeztetésre szolgál. Mindenki arra kap buzdítást, hogy kerülje el a farizeusi vallásosság hibáját, és tegye magáévá a vámos érzéseit.
A befejező mondat (14. v.) összefoglalja a példázat üzenetét. A megigazultság, amelyről a farizeusok az elején azt hitték, hogy ők birtokolják (hoti eiszin dikaioi), valójában azokban van meg, akiket ők lenéznek és "igaztalannak" tartanak (11. v.). A bibliai nyelvezetben a "megigazultság" az egyenesség, a jámborság és a szentség szinonimája.[17] Elérése azonban éppen ellenkező irányú úton történik, mint amelyen a farizeus járt. Ő ugyanis "önmagában" (9. v.), "ájtatossági gyakorlataiban bízott", pedig mindenekelőtt Istenben kellett volna bíznia. Az evangéliumi beszéd itt újra paradox jelleget ölt. A siker, az emberi vállalkozások eredményessége, bármilyen nagyszabásúak is ezek, attól a személyes elkötelezettségtől függ, amelyre az evangélisták különféle körülmények között buzdítanak[18]; ugyanígy függvénye azonban annak is, hogy az ember milyen magatartást tanúsít Isten színe előtt. Ha valaki túlzottan bízik saját képességeiben, adottságaiban, ez azzal a veszéllyel jár, hogy elfeledi az Istentől jövő első és mással nem helyettesíthető segítséget, sőt veszélyezteti vagy veszélybe sodorja egész művét. Az Isten előtti megalázkodás vagy "lealacsonyodás" nem meghiúsulás vagy megalázottság, hanem feltétele annak, hogy ő felemelhessen bennünket. Ha ellenben az ember arcátlanul saját maga akar felemelkedni hozzá, ez azzal jár, hogy magára marad és az ürességbe zuhan.

A gyermekek (18, 15-17)

15. Ezután kisgyermekeket is vittek hozzá,
hogy megérintse őket. Amikor a
tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak.
16. Jézus azonban magához hívta őket, és
így szólt: "Engedjétek hozzám jönni a
kisgyermekeket, és ne akadályozzátok
őket, mert ilyeneké az Isten országa.
17. Bizony, mondom nektek: aki nem úgy
fogadja az Isten országát, mint egy
kisgyermek, semmiképpen nem megy
be abba".

A gyermekek között tartózkodó Jézust bemutató jelenet[19] Lukácsnál, miként Máténál is (19, 13-14), elveszítette eredeti színezetét (vö. Mk 10, 13-16). A névtelen bemutatók nyilvánvalóan a szülők, főként Lukácsnál, aki egyenesen csecsemőkről (ta brephé: vö. 2,12) beszél. Az a kérés, hogy Jézus érintse meg a gyermekeket, a különféle népeknél többé-kevésbé általános vallási folklór részét alkotja. A próféta, az Isten embere mindig jótékony hatások, oltalom és kegyelem közvetítője (medium) az újszülött jövőjét illetően. Az "érinteni" (tudniillik kézzel érinteni: vö. 5,13) ige olyan (kézrátételi) rítusra utal, amelyet általában néhány különleges fohász vagy imádság kísért (vö. Mt 19,13; 10,16). Másként fogalmazva, az eseményben gyermekeknek adott áldásról van szó (vö. Mk 10,16). Lukács talán azért nem beszél kézrátételről, mert e kifejezés sajátságos jelentést kapott az Apostolok Cselekedeteiben.[20] A tanítványok reakciója arra enged következtetni, hogy Jézus körül nagy tolongás vagy valamiféle tumultus támadt. Jézus munkatársainak pasztorális módszere még nem kifinomult eljárás. Ha az üdvözítő részéről szemrehányást kapnak, ez bizonyára azt jelenti, hogy a gyermekek családtagjaival és az anyákkal szembeni fellépésük erőszakos mozdulatokban fejeződött ki. A Mk 10,14 szerint Jézus "megneheztelt" rájuk. Lukács valószínűleg azért hagyta el ezt az utalást, hogy ne kisebbítse Jézus alakját, és ne hozza rossz hírbe a tanítványokat, akik immár a közösségek vezetői.[21]
A harmadik evangélista durván félbeszakítja a jelenetet anélkül, hogy tudatná, hogyan végződött. A befejezés csak Márknál található meg, ahol - jóllehet talán valamiféle átdolgozott szövegben - azt olvassuk, hogy Jézus barátságosan fogadja a kicsinyeket: karjába veszi, és mielőtt rájuk tenné kezét, megáldja őket (10,15). Olyan kép ez, amely talán zavarja az isteni messiás szent voltát, de elevenebbé és hitelesebbé teszi emberi valóságát.[22]

Lukácsnál Jézus olyan utalással vet véget az apostolok ügyetlen közbeavatkozásának, amely nem annyira a gyermekek, hanem inkább Isten országának védelmére vonatkozik, amelynek e gyermekek eszményi tagjai. A téma szemmel láthatóan megváltozott. Az embernek az a benyomása, hogy Lukács inkább csak azért idézi az epizódot, hogy ez mintegy bevezetésül szolgáljon a tanításhoz, és nem azért, mert önmagában is értékes. Már nem "újszülöttekről" (ta brephé), hanem kisgyermekekről (ta paidia: 16. v.) beszél. Ezeket hagyni kell, hogy szabadon mehessenek (erkheszthai) hozzá, és közeledésüket nem szabad megakadályozni (16. v.). Jézus ennek pasztorális és teológiai igazolását is megadja: "az ilyeneké az Isten országa". Úgy látszik, mintha a szöveg azt feltételezné, hogy az egyház ("Isten országa") ilyen korú tagokat is toborozhatna, vagy ténylegesen is ezt teszi, s hogy ellentétben azokkal a szövegekkel, amelyek mást hirdetnek,[23] még a keresztséget is ki lehet nekik szolgáltatni.[24]

Könnyen előfordulhat azonban, hogy ezek túl merész következtetések. Ez az epizód, amelyben a kisgyermekeket bemutatják Jézusnak, talán inkább azt a célt szolgálta, hogy leckét adjon a tanítványoknak alázatosságból és egyszerűségből (a gyermeki lelkületből). Nem a gyermekek eltávolításán kellett volna fáradozniuk, hanem példát venni róluk. Ahhoz, hogy az ember Jézus valódi tanítványává és az ország tagjává válhasson, a gyermek belső tulajdonságaival és adottságaival kell rendelkeznie. A gyermekek gyakorta a szeszély, a makacsság, az önzés, a dac és a kicsiny bosszúvágyak hatalma alá kerülnek. Ennek ellenére mindig tanulékonyak, befolyásolhatók, készségesek, rendelkezésre állók. Nincs bennük gonoszság, híján vannak a kritikai érzéknek és szellemnek, s könnyen hajlanak bármiféle felkínált tanítás elfogadására. Példaszerű magatartásforma ez mindazok számára, akik megkísérlik befogadni az evangélium súlyos és paradox üzenetét. Ezután Jézus még kifejezettebb és határozottabb nyilatkozattal erősíti meg előző állítását (17. v.). Az első gyermekévekhez való visszatérés nem szabad választás függvénye, hanem kötelező jellegű cselekedet ahhoz, hogy az ember beléphessen az országba.
Prédikációja elején Jézus is, és a Keresztelő is a megtérésben (metanoia) jelöli meg az ország elérésének feltételét; itt ugyanez a téma kap világos viszonyítási pontot. Az embernek visszafelé kell haladnia az időben, hogy a gyermek lelki és szellemi színvonalát elérve gyermeki módon tudjon látni, gondolkodni, érteni, ítélni és hinni. Ha valakiben nincs meg az ilyen fokú készség, nem rendelkezik azzal az alapfeltétellel, amely lehetővé tehetné az ország paradoxonjainak elfogadását. A Nikodémussal való beszélgetésben Jézus egyenesen az újjászületést javasolja (Jn 3,3). E radikális követelmény ugyanolyan jellegű, mint az itt szereplő kívánalom.

Jézusnak gyakorta voltak nehézségei a farizeusokkal, mert gőgösek voltak, amint ezt a megelőző részlet is mutatja (9-14. v.). Nem talált utat szívükhöz, mert nekik volt már evangéliumuk, tanításuk és útmutatójuk, amelyről nem tudtak lemondani. A gyermekek semmihez sem ragaszkodnak, vagy legalábbis mindent feledni tudnak, a velük esett igazságtalanságokat éppúgy, mint a civódásokat. Akik nem tudnak ilyen fokú "szabadságra" jutni, nem léphetnek be Isten országába, amelynek nehéz és főleg kényelmetlen követelményei vannak. Ha az ember túl sokat tépelődik és gondolkodik, már az indulásnál elzárja maga elől az üdvösség vagy az ország útját.
Lukács közösségében talán éppúgy túlzottan sok bölcs és művelt ember van, mint Pál korintusi gyülekezetében (vö. 1 Kor 1,26), és ezért ennek a közösségnek is szüksége van e figyelmeztetésre.

Az örök életet elnyerni kívánó gazdag (18, 18-23)

18. Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle:
"Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az
örök életet?"
19. Jézus ezt válaszolta neki: "Miért mondasz
engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak
az Isten.
20. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj,
ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld
apádat és anyádat!"
21. Ő pedig így szólt: "Ezt mind megtartottam
ifjúságomtól fogva".
22. Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá:
"Még egy fogyatkozás van benned: add el
minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek,
és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és
kövess engem".
23. Az pedig, amikor ezt meghallotta, nagyon
elszomorodott, mert igen gazdag volt.

Jézus prédikációjának vagy egyszerű áthaladásának híre eljut a népesség minden rétegéhez, még a legelőkelőbb emberekhez is (vö. 14,1). A jelenlegi epizód szereplője is az utóbbiak közé tartozik.[25] Márk és Máté "valakiről"[26] beszél, Lukács pedig valamiféle előkelőségről, elöljáróról (arkhón): a főtanács tagjáról vagy a zsinagóga valamelyik tisztségviselőjéről.[27] Nyilvánvalóan nem ifjú emberről van szó (vö. Mt 19,20). A harmadik evangélista elhagy minden ceremóniát ("térdre borult előtte": Mk 10,17; vö. Mt 9,18), és az embert közvetlenül Jézus elé állítja. A "Jó Mester (didaszkale agathe)" megszólítás szokatlan köszöntési forma a korabeli világban. Jóllehet voltak kivételek,[28] a zsidók az emberek megszólításakor általában nem használták a "jó" jelzőt, és a mestereikkel beszélő növendékek vagy tanítványok sem. A kérdés, amellyel az ember előhozakodik (vö. Mk 10,17), saját üdvösségére vonatkozik. A 10,25-ben "egy törvénytudó" áll elő hasonló kérdéssel.[29] A cél mindkét esetben az "örök élet" (dzóén aiónion). Az élet az evangéliumokban általában időfeletti értelemben szerepel, ezért a félreértések elkerülése végett az "örök" minősítést is hozzáfűzik. Az örök élet Isten sajátossága, mert nem lehet elveszíteni. Így az örök élet elnyerése azt jelenti, hogy az ember határtalan időre lakást vesz Istennél, azaz üdvözül.[30]

A továbbiakban még világosabbá válik, hogy az elbeszélés szereplőjének nem a jelenlegi élettel van problémája, hiszen ez az élete túlzottan is biztonságban van. Az eljövendő élet miatt aggódik, és megfelelő megoldást szeretne találni, hogy ettől a gondtól is megszabaduljon. Ezzel a vággyal megy Jézushoz. Gondolkodása szinte kereskedői fogalompárra épül: "cselekedni" (poiein) akar, hogy "elnyerhessen" vagy birtokolhasson (kléronomeó) valamit. Lehetséges, hogy megfelelő összegek lefizetése ellenében gyarapította vagyonát, és most hasonló dolgot szeretne tenni, hogy valamiféle örök javat szerezhessen magának. Nem derül ki, hogy mit akar "tenni", de bizonyára nem akar túllépni a kor különféle iskolái által javasolt törvények, ceremóniák és rítusok világán. Bizonyos, hogy nem gondol olyasfajta teljesítményre, amilyet kérnek tőle, és amely arra készteti, hogy szomorúan távozzék (23. v.).
Jézus válasza világos (19-20. v.). Mindenekelőtt visszautasítja a "jó" megnevezést (de a "mester" megszólítást nem), mert ez a közfelfogás szerint egyedül Istenre illik. Az isteni jóságra való utalás azonban feltehetően nem véletlenül történt. Az "örök életet" ugyanis, amelyet az ember keres, elsősorban nem "cselekvéssel" lehet elnyerni, hanem a minden ember felé kiáradó isteni jóakaratba (eudokia), szeretetbe és jóindulatba vetett hittel (vö. 2,14). Ezek nélkül az előfeltételek nélkül az emberi erőfeszítések semmivé válnak. Az élet Isten ajándéka, s hogy ezt az ajándékot megőrizhesse, az embernek csupán az Isten által adott törvényeket kell megőriznie.[31] Talán éppen ezért hivatkozik a parancsolatokra, jóllehet csak a "második tábla" emberiességi jellegű törvényeit említi. A házasságtörés a lopáshoz hasonlóan a családfő jogainak megsértése. Az emberölés ezzel szemben az élethez való jogot tagadja, amely fölött egyedül Isten rendelkezhet abszolút módon. A hamis tanúságtevés az igazságtalanság egyik formája, mert azzal végződik, hogy megtéveszti az ártatlanokat. A szülők iránti tisztelet vagy szeretet azt a célt szolgálja, hogy megőrizze a társadalom talpkövét, vagyis a családot. Jézus elvárásai nem túlzott kérések, hanem azok a kívánalmak, amelyeket minden jó izraelita már zsenge korától fogva megtanult, és amelyeket bizonyára beszélgető partnere is ismert ("tudod": 20. v.). S nemcsak hogy ismerte, hanem kora ifjúságától fogva megtartotta ezeket (21. v.). E nyilatkozat fényt vet a jelölt társadalmi helyzetére is. A zsidóság legjobban elkötelezett vallási irányzatához, valószínűleg a farizeusi áramlathoz tartozik. Kollégája, aki nem sokkal előbb bukkant fel a példabeszédben (9-14. v.), ugyancsak azzal tudott dicsekedni, hogy teljességgel megtartja a törvényt. A törvénynek szinte aggályos megtartása az egész csoportot jellemezte. A két szereplő között az a különbség, hogy a Jézussal beszélgető ember a templom elülső részében megálló farizeustól eltérően észreveszi, hogy hiányzik neki valami (vö. Mt 19,20): s ezért, ahelyett, hogy igaz voltával dicsekedvén Isten elé állna (9. v.), a "mesterhez" megy.

Jézus bízik az emberben. Márk egyenesen azt állítja, hogy "megkedvelte". Magatartásában felfedezi valamiféle radikális igény és egy olyan útmutatás elvárásának nyomait, amelyet csak bátor emberek kaphatnak meg (22. v.). Arról van szó, hogy az embernek az Isten műve iránti teljes készséggel Krisztus által mindenkit és mindeneket háttérbe kell szorítania, hogy a végén elnyerhesse az égi örökséget (az örök életet).

Amikor Jézus a javaktól való megválást javasolja, két célt tart szem előtt, amelyek alapjában véve egybeesnek: a szegények segítését és Isten országának beiktatását. A javak nem valamiféle rossz, amitől az embernek szabadulnia kell, hogy üggyel-bajjal megszerezhesse az örök üdvösséget, hanem Isten ajándéka, amelyet ő mindenki számára adott. Az evangéliumok azok miatt aggodalmaskodnak, akik e javakat túlzott mértékben halmozzák, vagy akiket megfosztanak ezektől. Jézus meghirdetései nem a jólét, hanem a mammon és szolgái ellen irányulnak (16,13). E meghirdetések a szegények felemelését célozzák, és nem azt, hogy törődjenek bele sorsukba. Az örök életet elnyerni kívánó embert mindenekelőtt arra szólítja fel, hogy tanúsítson szeretetet és nagylelkűséget a rászorulók iránt. Jézus nem azért kéri a javakról való lemondást, mert Isten örömét leli az ember szegénnyé válásában vagy nélkülözésében, hanem azért, mert e lemondás boldoggá, elégedetté és vidámmá tesz másokat.

A "minden" tulajdonról való lemondásnak más, közösséget érintő következménye is van: szabaddá teszi az embert és alkalmassá arra, hogy nyomába szegődhessék Krisztusnak, aki a sokaság javáért áldozza életét. A keresztény hivatás vagy az evangéliumi választás célja nem az, hogy a hívő elszigetelt módon legyen bensőséges kapcsolatban Istennel, hanem az, hogy elvegyüljön embertársai között, miként a kovász a tésztában vagy a só az élelmiszerek között (13,21; 14,34). Az evangéliumot választani annyi, mint Krisztust választani, aki minden ember apostolának, misszionáriusának, orvosának és üdvözítőjének tartotta magát.

Jézus azt javasolja az embernek, hogy osztozzék a szegények és az egyszerű emberek sorsában, mint ahogy másutt azt kérte, hogy tegye magáévá az elnyomottak ügyét (4, 18-22). Tegye meg ezt azért, hogy bátorságot és a túlélés reményét öntse beléjük mindaddig, míg győzelemre nem jut Isten országa és igazságossága. A szegénység vagy a többi "evangéliumi tanács" követése nem elszigetelt és öncélú választás, hanem eszköz ahhoz, hogy az ember a nélkülözőkből, a rászorulókból és a szegényekből álló testvérek sokaságába kerülhessen, s hogy ügyük érdekében minden tőle telhetőt megtehessen, nemcsak javait áldozván fel értük, hanem Jézushoz hasonlóan életét is. Az ember vétkezik, ha megfeledkezik Istenről, de ugyanígy vétkezik akkor is, ha megfeledkezik embertársairól vagy igazságtalanul bánik velük.

Jézus bizalommal ajándékozta meg beszélgető partnerét, de tévedett. Ez az ember ugyanis kész volt arra, hogy megszerezze magának az örök életet, de nem ilyen magas áron, nem úgy, hogy mindent odaad mindenért, és ezért elutasítja a javaslatot (23. v.). Inkább megőrzi azt, amije van, és az üdvösség problémáját más időkre halasztja. Nem válik egészen világossá, hogy mi az indítéka annak a "nagy szomorúságnak", amely hatalmába kerítette őt (23. v.), de valószínűleg a Jézus szavai kiváltotta csalódás. Nagyon szerette volna biztosítani magának az örök életet, de ugyanígy megőrizni bőségesen birtokolt javait is. Istent szerette volna szolgálni, de a mammont sem akarta elhagyni (16,13). Az a gondolat, hogy az egyikről vagy a másikról le kell mondania, nyugtalanította őt. Az örök élet kockáztatása számára sem volt semmiség. Az evangélista azért említi, hogy olvasói is tartsák ezt szem előtt.
Azok a megjegyzések, amelyeket Jézus (24-25. v.), a jelenlevők (26. v.) és Péter (28. v.) fűznek az eseményhez, - a megfelelő krisztusi állításokkal együtt (27.29-30) - mindezt megerősítik.

Krisztus követésének feltételei (18, 24-30)

24. Jézus ezt látva, így szólt: "Milyen nehezen
mennek be az Isten országába azok, akiknek
vagyonuk van.
25. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni,
mint a gazdagnak az Isten országába bejutni".
26. Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: "Akkor
ki üdvözülhet?"
27. Ő így felelt: "Ami lehetetlen az embereknek,
az Istennek lehetséges".
28. Ekkor így szólt Péter: "Íme, mi elhagytuk
mindenünket, és követtünk téged".
29. Ő pedig ezt mondta nekik: "Bizony, mondom
nektek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát
vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit
az Isten országáért,
30. hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a
világban, a jövendő világban pedig az örök életet".

A javaslat, hogy hagyjon el mindent, elszomorította az embert (23. v.). Jézus azonban nem tágít saját irányvonalától, hanem csak megerősödik a gazdagokkal kapcsolatos véleményében. Már nyilatkozott róluk keményen (6, 20-26), s most megerősíti a korábban mondottakat. Ha a mennyek országa a szegényeké (6,20), akkor ez azt jelenti, hogy nem a gazdagoké. Nem arról van szó, hogy valamiféle döntés alapján eleve kirekesztődnek belőle, hanem arról, hogy "nehezen" (düszkolósz) lépnek be oda. Csak nagy erőfeszítések árán juthatnak be, s ezért a többség meghátrál, miként az ember a meredek hegyoldaltól is visszariad. Ha kényelmes és tágas út vezetne az országba, mindenki könnyen bejuthatna. Az imént bemutatott gazdag esete jelzi, hogy e veszély valóban fennáll. Jézus végletesen túlzó állítással vagy nyilatkozattal erősíti meg mindezt (25. v.). Az, hogy a gazdag az evangéliumhoz térjen és belépjen a hívő közösségbe, nem kevésbé nehéz dolog, mint az, hogy a teve átmenjen a tű fokán. Ha e szavakat szó szerint kellene vennünk, minden gazdagot ki kellene zárnunk, a kép azonban csupán a nagy nehézségre vagy a csaknem lehetetlenségre akar utalni. Lukács ezúttal sem rejti véka alá a világában fellelhető valamennyi visszásságért és igazságtalanságért felelős jómódú osztály iránti ellenszenvét és utálatát, s nem mulasztja el az alkalmat, hogy megbélyegezze felelősségüket a fennálló társadalmi rendben. A gazdagsággal való visszaélés azoknak kárára, akik még a legszükségesebb dolgokat is nélkülözik, és az utóbbiak hátrányára történő hatalmi visszaélés, olyan bűnök, amelyek talán minden másnál jobban felháborították a szegények és az alázatosak ínsége iránt nagyon érzékeny keresztény lelkületét.[32] A jelenlevők reakciója tanúsítja, hogy az üdvösség súlyos probléma (26. v.). Egy jól felkészült ember szinte már megérintette, az azonban mégis elillant előle. Társadalmi osztálya pedig még olyan távol áll ettől az üdvösségtől, hogy szinte úgy látszik, mintha eleve ki volna belőle rekesztve. A jelenlevők aggodalmai jogosnak mutatkoznak. Jézus azonban eloszlatja ezeket az aggodalmakat, midőn Isten mindenhatóságára hivatkozik (27. v.), mint ahogyan korábban az isteni jóságra is utalt (19. v.).

A válasz (27. v.) világosnak látszik, de újabb kérdőjeleket támaszt. Azt a benyomást kelti, mintha az üdvösséget Isten eredményezné éspedig tetszése szerint osztogatva. Ahová az ember nem jut el, eljut az Isten minden ellenállást legyőzve. ám ha ez így van, miért nem lépett közbe a gazdag esetében, aki annyira készségesnek mutatkozott? A kifejezés valószínűleg a sémita teológiai gondolkodásnak egyik megnyilvánulása, amely mindent, jót és rosszat egyaránt, az isteni hatalomtól tesz függővé. Az apostoli fáradozásban és sikertelenségekben megmutatkozó bajokat, amelyek a közösséget sújtják, megszüntetheti az isteni mindenhatóságba vetett hit, amely elsöpörhet minden nehézséget és akadályt, még ha ténylegesen ez nem is következik be. Sőt, éppen az ellenkezője történik: Jézus vereséget szenvedve meghal a kereszten, az apostolok üldözést és vértanúságot szenvednek. Ennek ellenére a hívő a Makkabeusok könyvének szerzőjével együtt bizonyos abban, hogy Isten bármikor segítségére siethetett volna azoknak, akik miatta veszítették el életüket.[33]

Péter közbeszólása (28. v.) visszatereli a beszélgetést a gazdagnak szóló meghívásra, amely hiábavalóan hangzott el. Az apostolok elfogadták Jézusnak azt a javaslatát, hogy hagyjanak el mindent és szegődjenek nyomába. E kijelentés felidézi az apostolok meghívását és készséges csatlakozásuk tényét (vö. 5, 1-11).
Jézus válasza a keresztény hivatásra és különösen az apostoli élet választására vonatkozó megjegyzés. Az apostol lemond legkedvesebb emberi kötelékeiről, javairól és legdrágább kincseiről. Megsemmisíti a fennálló helyzetet, és lemond arról, hogy újat teremt magának. Az "elhagyni" igének kettős jelentése van: az ember elveszíti azt, amit jelenleg ténylegesen birtokol, és elveszíti azt is, amit átlagos igyekezettel megszerezhetne magának. Megtagadja önmagát és mindazt, ami hozzá tartozik: családját és javait. Egyszóval: elhagy mindent, hogy "követhesse Krisztust" (28. v.), hogy átfogóbb és teljesebb szolgálatot végezhessen a mennyek országáért (29. v.). Ha az ember Krisztust választja, ez azt eredményezheti, hogy ellentétbe kerül vagy szakítania kell legközvetlenebb hozzátartozóival, szüleivel, feleségével (csak Lukácsnál; vö. 14,26) és gyermekeivel. Inkább azt kell vállalnia, hogy ellentétbe kerül családtagjaival, mintsem kétségbe vonnia az országhoz való ragaszkodást és ennek szolgálatát. Amikor lehetetlen összeegyeztetni az egyik dolgot a másikkal, azaz, amikor az embernek választania kell, Krisztust és az ő művét kell előnyben részesítenie még akkor is, ha ez a legkedvesebb érzelmek feláldozásával jár. A szöveg arra világít rá, hogy a keresztény hitre térés a családi jogok elvesztésének és a javak elkobzásának helyzetét eredményezte a római világban. Krisztus és az evangélium választásáért nagy árat kellett fizetni. E választástól a Jézust felkereső gazdag (18. v.) visszariadt, de nem mindenki viselkedett így. Sokan voltak, akik inkább vállalták a szenvedést, az üldözöttséget és javaik elvesztését, mintsem azt, hogy Krisztust elveszítsék (29-30. v.).

Lehetséges, hogy a szöveg sajátos utalást is tartalmaz. Péter szavai arra engednek következtetni, hogy az evangélista valamiféle szorosabb értelemben vett Krisztus-követés következményeiről beszél. Ha valóban ez a helyzet, Jézus tovább folytatja az őt megkereső tisztviselővel kezdett párbeszédet (19. v.). Ez az ember meghátrált, Péter és társai ellenben igent mondtak (28. v.). Jézus vagy az evangélista ezt az alkalmat megragadva fejti ki tanítását a tanítványi mivoltról, amely kemény feltételekhez kötődik, de vannak rendkívüli előnyei is. A feltételek részletesen megfogalmazódnak, az "előnyök" azonban túlzó vagy képzeleten alapuló fogalmak közvetítésével csak futólagosan kapnak említést: Krisztus követése ezen a világon "sokszorosan" (pollaplasziona) felülmúlván téríti meg azt, amit az ember elhagyott vagy elveszített, a másik világban pedig az "örök életet" juttatja osztályrészül. A kárpótlás ezen a világon nagyon nagy, de általános fogalmakban, azaz konkrét utalások nélkül fogalmazódik meg. Valószínűleg arra kell gondolnunk, hogy Krisztusnak és az országnak választása összehasonlíthatatlanul nagyobb érték, mint az elhagyott személyek és javak. Teológiai szinten ez az állítás vitathatatlan, de emberileg tekintve problémákat rejt magában. Ha az ember el is jut arra a fokra, hogy ily módon lemond személyekről és otthonáról, a személyeknek Krisztussal és az egyebeknek az országgal való helyettesítése nem tölti be az emberileg és érzelmileg támadt űrt. Ezért e lemondás nem állítja helyre az ember lelki egyensúlyát, és nem zárja ki az esetleges kríziseket. Lehetséges, hogy az evangélista csak általános érvényű megállapítást akart tenni, és nem gondolt ennek az állításnak valódi és gyakorlati visszhangjára. Itt újra megjelenik az evangélium vagy inkább az evangélisták radikalizmusa.

Az "örök élet" nyitja meg és zárja be a szöveget. Az ember azért jött, hogy megtudja, mit kell tennie az eljövendő élet elnyerése érdekében. S most a különféle közbeszólások vagy a téma gyülekezeti megvitatása után világosabban tudja, mit is kér magának. Ha ő nem, az olvasók, akiknek Lukács ír, és akik felé Krisztus szándékát és kéréseit tolmácsolja, mindenképpen tisztában vannak ezzel.

A szenvedés meghirdetése (18, 31-34)

31. Azután maga mellé vette a tizenkettőt,
és így szólt hozzájuk: "Most felmegyünk
Jeruzsálembe, és az emberfián beteljesedik
mindaz, amit a próféták megírtak.
32. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják,
meggyalázzák, leköpik,
33. és miután megostorozták, megölik, de
a harmadik napon feltámad".
34. Ők azonban semmit sem fogtak fel
ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt
előlük, és nem értették meg a mondottakat.

Közel van immár a hosszú utazás célja. Jézus azon van, hogy ezt övéinek értésére adja. "Harmadszor" jövendöli meg szenvedését.[34] Az a tény, hogy "magához veszi a tizenkettőt" és elviszi őket nyilvánvalóan valamiféle magányos helyre, Jézus szeretetének, de szorongásának is mutatója. Szemlátomást szüksége van arra, hogy feltárja és megbeszélje barátaival a lelkében körvonalazódó balsejtelmeket. Nem tud érzéketlen maradni a személye és a programja körül fellángoló ellenségeskedéssel szemben. Elegendő, ha mozgásba lendülnek a főváros legfőbb vallási és politikai hatalmasságai, s nincs többé menekülési lehetősége. Mindeddig iskolák és irányzatok versengéséről volt szó. Ellenfelei a farizeusok és a törvénytudók voltak; a jeruzsálemi és a helyi felsőbbségek mintegy az eseményeken kívül álltak. Sejteni lehetett azonban, hogy előbb-utóbb közvetlenül is a küzdőtérre lépnek. E titkos találkozón, amely a Jeruzsálembe vezető út utolsó mozzanatai közé tartozik, Jézus ezt akarja a tizenkettő értésére adni. Már látszik Jerikó, a szent városba felvivő út előtti utolsó állomás (35. v.).

Bizonyos, hogy a tizenkettőhöz intézett jézusi szavak - más esetekhez hasonlóan - ezúttal sem pontosan úgy hangzottak el, mint ahogyan erről a kezünkben levő szöveg beszámol. A jelenlegi változat már történelmi eseményeket tükröz, sőt olyannak látszik, mintha a szenvedés-elbeszélések mintájára alkották volna azzal a céllal, hogy katekétikai és liturgikus összefoglalását adja a tragikus eseményeknek, amelyekkel az üdvözítő földi életútja lezárult. Bizonyára Jézusból sem hiányzott az a képesség, amelynek alapján előre láthatta végzetét, de a bibliai hagyományban a prófétai orákulumok mindig homályosak, határozatlanok és mellőzik a részleteket. A jövendőt nemcsak hogy nem lehet előre látni, de kifejezni sem lehet. Amikor a szövegben túlsúlyba kerülnek a narratív elemek, ez már annak a jele, hogy a "próféciát" "elbeszélés" egészítette ki vagy ez lépett helyébe.[35] Valójában azonban nem az a fontos, hogy megtudjuk, Jézus pontosan milyen szavakkal hirdette meg előre jövőjét. Fontosabb azt tudnunk, hogy milyen úton jutott e jövő felismerésére: figyelmesen szemlélte az eseményeket, és megpróbálta ezeket Isten szavának fényében megérteni, amelyre mindig odafigyelt a magábaszállás és az imádság óráiban. Ilyen körülmények között feltételezések, sejtések majd meggyőződések fogantak meg lelkében, amelyek egyre világosabbá és rendíthetetlenebbé váltak.
Lukács szövege a párhuzamos márki és mátéi szöveghez viszonyítva bőségesebb.[36]

A harmadik evangélista apologetikus célkitűzése már az első sorokban nyilvánvalóvá válik. Elhagyja a kronológiai körülményeket ("beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog": Mk 10,32), de visszatekintést ad a prófétai jóslatokra. Jézus nemcsak előre hirdeti jövőjét, de távolabbi és átfogóbb hagyományhoz is csatlakozik. A "beteljesedik (teleó: teljességre vinni) mindaz, amit a próféták megírtak" mondat általános érvényű kijelentés (31. v.). Lukács számára az egész Ószövetség Krisztus meghirdetése és reá való felkészülés, függetlenül azoktól a részleges szövegektől, amelyek tételét megerősíthetnék. Csak néhány homályos prófétai szöveg beszél a messiás dicstelen végéről, de valamiképpen e dicstelen végnek is szerepelnie kellett az eljövendő messiási szabadító irányában tájékozódó ószövetségi prédikációban. A 24, 26-27-ben ugyanez az evangélista említi, hogy Jézus "Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve" elmagyarázta mindazt, ami az Írásokban haláláról és feltámadásáról szólt (26. v.). E témához sem lehetett túl sok támpontot találni, a keresztény hitvédelem mégis bőséges bizonyítékokat meríthetett ezekből (vö. ApCsel 2, 24-35). Az "emberfia" cím emberi állapotának egyszerűségét hangsúlyozza, de lehetséges, hogy egyben teljhatalomban megmutatkozó isteni méltóságára is utal. A Dán 7, 13-14-re történő hivatkozás itt nem annyira kifejezett, mint amilyen nem sokkal később a per és a Főtanács előtti kihallgatás folyamán lesz,[37] de magától értetődőnek tekinthető. Jézus a kereszthalálban találkozik "kenotikus" (szolgai) állapotának végső következményeivel, közben azonban felsejlenek dicsőséges felmagasztaltatásának (feltámadásának) előjelei is. Szenvedésének képe alapvető részleteiben körvonalazódik: átadják a pogányoknak, (a katonák és Heródes) kigúnyolják, meggyalázzák (a vezetők és a nép sértegetik), leköpik, megostorozzák és halálra ítélik. A befejező rész azonban olyan, mint valamiféle fénysugár, amely váratlanul eloszlatja és elűzi a személye körül tornyosuló árnyakat: "a harmadik napon feltámad" (33. v.). A "feltámadás" (anasztaszisz) az az esemény, amely megszünteti a szolgálata folyamán tapasztalt ellentmondásokat, megaláztatásokat és a barátai, valamint ellenségei előtt elszenvedett kudarcát. A feltámadás kifejezés, amint ez a következőkben nyilvánvalóvá válik,[38] nem tudja megfelelő módon kifejezni a benne rejlő tartalmat. Pillanatnyilag az evangélista megelégszik azzal, hogy megjelöli e fordulat időpontját: megöletésekor, illetve megölése után következik majd be. Míg ellenségei azt hitték, hogy a játszmát megnyerték a keresztnél vagy a sírnál, Jézus számára megnyílt a végső siker útja.[39]

A "harmadik napon" vagy "harmadnapra" kifejezés a bibliai hagyományban a "nagyon rövid idő" szinonimája.[40] A 34. versben található megjegyzés apologetikus céllal az apostoli becsületességre utal. Háromszor ismétlődik ugyanaz a dolog: semmit sem fogtak fel; a beszéd rejtve maradt számukra; nem értették meg, hogy mit mondott Jézus. Valójában Jézus szavai sokkal homályosabbak lehettek. ám ha a jelenlegi szöveg világosságával rendelkeztek volna is, az apostolok nem voltak még felkészülve a mondottak értelmének felfogására. Ők más messiási eszmét dédelgettek magukban, és nem az alázatos vagy szenvedő messiás eszméjét, s még kevésbé egy mártír messiásét. A rejtett vagy nyílt utalásokat,[41] amelyeket Jézus ezzel kapcsolatban tett, mindig lehetett úgy is értelmezni, hogy ezek nem érintik az ő személyét. Az ember hajlik arra, hogy csökkentse a balsejtelmek jelentőségét, és növelje a vigasztaló előjelekét.

Az a tény, hogy Lukács háromszor is említi a szenvedés misztériumát, arra enged következtetni, hogy közösségében a kereszt botránya még mindig pasztorális és apologetikus gondokat váltott ki. A keresztény igehirdetés nem találta meg azonnal a megfelelő választ Krisztus dicstelen halálának magyarázatára. Hivatkozott ugyan az Írásokra, de e magyarázat még ezzel együtt is nehezen felfogható vagy érthetetlen beszéd maradt. Megérteni és elfogadni csak a feltámadás fényében lehetett, annak a bizalomnak alapján, amelyet az ember a közvetlen tanúkba vethetett (vö. 24. fejezet).

A jerikói vak (18, 35-43)

35. Történt pedig, hogy midőn Jerikóhoz közeledett,
egy vak ült az út mellett, és koldult.
36. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, és
kérdezősködött, hogy mi ez.
37. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy
arra.
38. Ekkor így kiáltott fel: "Jézus, Dávid fia,
könyörülj rajtam!"
39. Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson
el, de ő annál inkább kiáltozott: "Dávid fia,
könyörülj rajtam!"
40. Jézus megállt, és megparancsolta, hogy
vezessék hozzá.
41. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: "Mit
kívánsz, mit tegyek veled?" Ő így szólt:
"Uram, hogy lássak".
42. Jézus ezt mondta neki: "Láss! A hited
megmentett téged".
43. Azonnal visszanyerte látását, és követte őt,
dicsőítve az Istent. Ennek láttára az egész
nép is dicsőítette az Istent.

Jézus utazásának epilógusa következik. A társaság Jerikó kapuihoz érkezik, amely szinte kötelező állomás annak számára, aki a hegyvidék felé kívánja folytatni útját. Lukács szemmel láthatóan a dicsőséges jeruzsálemi bevonulásnak (19, 29-48) valamiféle elővételezett főpróbáját akarja megtartani. Az evangélisták a részleteket illetően nem egyformán beszélik el az eseményt, ez azonban nem veszélyezteti lényegi történetiségét.[42]
A vakság valódi betegség, de jelképes értelemmel is rendelkezik (vö. Jn 9,8-tól). E betegnek neve van, de az egész zsidó közösséget vagy magát az emberiséget is jelképezi, amely még behunyja szemét a messiás előtt. Még a vakok is észrevették Jézus áthaladását, felismerték őt, s ráadásul megvallották messiási mivoltát. Mennyivel inkább észre kellett volna venniük ezt az egészségeseknek, akik meg voltak győződve arról, hogy látnak! A szerencsétlen ember bizakodó állhatatossága és nagy bátorsága szemben áll a zsidók, különösen a jeruzsálemiek közömbös és ellenséges magatartásával, akik látták és hallották a messiást, s mégsem fogadták el. A vak ember alakja figyelmeztetés és bátorítás a hívők számára.

Az elbeszélés részletes, ami az evangélista pasztorális gondjainak mutatója. A vak ember csak alamizsnából élhetett. Ezért a közút szélénél helyezkedett el, és valószínűleg valamilyen forgalmas ponton. Mindenkinek, aki belépett a városba, vagy eltávozott onnan, előtte kellett elhaladnia (35. v.). Lukács arról ad hírt, hogy Jézus valamiféle udvartartástól, emberek "sokaságától" kísérve haladt előre (36. v.). Az út mentén tartózkodó ember valamiféle szokatlan dolgot észlel, és magyarázatot kér erre. A válasz sommázott "tanítás" a názáreti Jézusról (37. v.). Az evangélista nem számol be mindarról, amit a vaknak mondtak. Ha azonban ő ilyen erővel, bátorsággal és az előtte elhaladó egész tömeget kihívó magatartással válaszol, ez jele annak, hogy a felvilágosítás világos és hatékony volt.
A tömeg magatartása is sokatmondó (39. v.). Ahelyett, hogy szánakozna a betegen és együtt érezne vele, a kiáltozása keltette kényelmetlenséget teszi szóvá. A vak ember fájdalma, szomorúsága és reménytelensége szinte kevésbé fontos, mint a tömeg nyugalma. A személyes nyugalom féltése alapjában véve arra késztetheti az embert, hogy elfeledje vagy éppenséggel megakadályozza a legszebb humanitárius kezdeményezéseket is. Bajainak, nyomorúságának feltáráshoz az embernek kiáltania kell, hogy aki segíthet, tudomást szerezhessen erről. Az illem vagy a jólneveltség azzal a kockázattal jár, hogy zavartalanul hagyja a meggyökeresedett fonákságokat. A javulások és a társadalomban fennálló igazságtalan helyzetek megváltozásai az esetek többségében alkalmatlankodó "rikkancsoknak" köszönhetők. Az a kísérlet azonban, amellyel a szegény vakot nyugtatni, csitítgatni próbálták, gyakorta megismétlődhet majd a történelemben. Éppen azok, akiknek bátorítaniuk kellett volna őt kiáltozásában, azaz Jézus barátai és követői próbálják az embert elhallgattatni.

Jézus nem osztja a tömeg vagy követői nézetét. Magatartása nem tűri a megalkuvást. Nem hallgatásra buzdítja az embert, hanem arra, hogy menjen hozzá. A messiás nem törődik az udvarisággal vagy az "illemszabályokkal". Az udvariasság vagy az udvariatlanság nála egyre megy. Neki csak az ember lelke fontos. Az ember üvölthet, akár a vadállat, ez nem csökkenti méltóságát, még kevésbé szünteti meg jogait, sőt, félreérthetetlenül hangsúlyozza ezeket. Jézus érzékenysége és szabadsága az evangélium minden lapjáról kiviláglik, különösen ha ezt szembeállítjuk kísérőinek közömbösségével és csökönyösségével. Amikor arról van szó, hogy szegényeken, szerencsétlen embereken kell segíteni, még a népszerűtlenséget is vállalja. A vakkal folytatott beszélgetés a csodás gyógyítások "szokványos" sémája alapján történik. A beteg feltárja betegségének fokát, miközben Jézus azon van, hogy megvizsgálja hitének mélységét. A vizsgálat szemlátomást jó eredményeket hoz. A vak pedig nem "Dávid fiának", hanem "úrnak" (kürie) szólítja Jézust. E megnevezés visszhangzik immár a keresztény liturgikus összejöveteleken, ahol minden nyelv megvallja, hogy Jézus az úr - mondja majd Pál apostol (Fil 2,11). Ennek a címnek kell ellensúlyoznia a Golgotán elszenvedett vereségét, illetve a reá váró gúnyolódásokat, gyalázkodásokat és bántalmazásokat (32. v.). Krisztus előtt az emberek nem tudnak közömbösen elhaladni: vagy szembeszállnak vele és elutasítják, vagy elfogadják és magasztalják.
A vak hite azért is olyan feltűnő, mert megroppant fizikai állapotú emberről van szó. Magatartása ellentétben áll a zsidók, sőt a keresztények érzéketlenségével is. Jézus panaszkodik amiatt, hogy e nemzedék fiai csak akkor tudnak hinni, ha előtte látás és érintés útján bizonyosságot szereztek. Erre a vaknak nincs szüksége. Tamás is csak akkor tud eljutni a hitre, miután "látott". Jézus azonban ezzel ellentétesen nyilatkozik: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek".[43] Nyugodtan mondhatjuk, hogy e boldogság elsősorban a jerikói embert illeti. Ez az ember ugyanis élesebben belelát Isten vagy Krisztus misztériumába, mint a közelében levő látó emberek.

Ezt a hitet Jézus azonnali gyógyítással jutalmazza. Lukács ezt az "azonnaliságot" (parakhréma) emeli ki. A többi evangélista "ezt követőségről" (euthüsz) beszél. Jézus tevékenysége nem áll meg a fizikai szinten, hanem eléri az ember belső világát is. Tette üdvöt hozó cselekedet (szódzein). A Krisztusba vetett hit arra szolgál a betegnek, hogy fizikai bajain túlmenően erkölcsi bajaitól is megszabaduljon. Még ha nem is vallotta meg ezeket, Jézus cselekedete felöleli az ember bűneinek megbocsátását is. Jézus a szó teljes értelmében a megmentő.
A gyógyulás visszhangja a csodában részesült embertől kiindulva átterjed a tömegre, ezt messiást dicsőítő felvonulássá alakítja (43. v.), aminek hamarosan meglesznek majd a maga következményei.


[1] Vö. C. Spicq, La parabole de la veuve obstinée et du juge inerte aux décisions impromptues (Lc XVIII, 1-8), in RB 68 (1961), 68-90.; G. Delling, Das Gleichnis vom Gottlosen Richter, in ZNW 53 (1962), 1-25.; R. Deschryver, La parabole du juge malveillant, in RHPR 48 (1968), 355-366.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament. The Parable of the Unjust Judge, in NTS 18 (1971), 178-191.; A. George, La parabole du juge qui fait attendre le jugement (Lc 18), in AssSeig 60 (1975), 68-79.; H. Zimmermann, Das Gleichnis vom Richter und der Witwe (Lk 18,18), in AA. VV., Die Kirche des Anfangs, i.m., 79-95. o.

[2] Vö. H. Greeven, deomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., II. k., 441-448.

[3] Vö. H. Greeven, pros-euchomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., III. k., 1294-1300. o.

[4] Vö. H. L. Strack-P. Billerbeck, i.m., I. k., 1036.; II. k., 237.

[5] Az enkakeó ige annyit jelent, mint lankadni, belefáradni (vö. 2 Tessz 3,13; Gal 6,9) vagy elcsüggedni (vö. 2 Kor 4, 1.16; Ef 3,13). Delling szerint, ha figyelembe vesszük az ószövetségi vonatkozásokat (vö. Ter 27,46; Szám 21,5; Péld 3,11; Iz 7,16), az igét így is fordíthatjuk: "megunni", "megutálni".

[6] Vö. 1 Kir 21, 8-14; ám 5, 10-13; Mik 3, 1-2 stb.

[7] Vö. ám 5, 10-13; Szof 3,3; Iz 1,23; 3,7.23; Jer 5,28 stb.

[8] A bíró fogalma és küldetése alapján a törvény védelmezője: vö. MTörv 16,18; 2 Krón 19, 5.6.

[9] Vö. F. Horst, makrothimeó. in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VI. k. 1010-1046. Isten türelmes, toleráns a rossz és a gonosztevők irányában. Az ember azt gondolhatná, hogy ilyen az üldözők iránt is, hiszen engedi, hogy sokáig várasson magára a szabadulás. Az evangélista azt ígéri, hogy nem így lesz, még ha tart is attól, hogy ez fog történni. A hitnek nincsenek gyors és könnyű győzelmei. Isten még abban az esetben sem lehet olyan, mint az elvetemült bíró, aki nem törődött a hozzá folyamodó özveggyel, ha látszólag olyannak mutatkozik. Ténylegesen ugyanis sosem lépett fel a bíró (és a bírák) ellen, és hagyta, hogy a szegény asszony (és megannyi hasonló helyzetben levő ember) a sanyargattatás és az elnyomás állapotában maradjon.

[10] Vö. D. R. Catchpole, The Son of Man's Search for Faith (Lk 18,8b), in NT 18 (1977), 81-104.

[11] Vö. E. Charpentier, Le chrétien: un homme "juste" o "justifié?" (Lc 18), in AssSeig 61 (1972), 66-78.; L. Schottroff, Die Erzählung vom Pharisäer und Zöllner als Beispiel für die theologische Kunst des Ueberredens, in AA. VV., Neues Testament und christliche Existenz, Fest. H. Braun (zum 70 Geburtstag), Tübingen, 1973., 439-461. o.; H. G. Heimbrok - A. Himler, Das Gleichnis vom Pharisäer und Zöllner (Lk 18, 9-14), in AA. VV., Doppeldeutlich, Tiefendimensionen, i.m., 171-188. o.

[12] Vö. 1 Kir 19, 9-14.

[13] Vö. R. Meyer - H. F. Weiss, pharisaios, in G. Kittel, ThWNT, B. IX, 11-51. o.; A. Michel és J. Le Moyne, Pharisien, in DBS, VII. k., 1022-1112.

[14] A vámos szó latin megfelelője a "publicanus"; és e megnevezés a latin pubblicus (a közpénz behajtója) kifejezésből ered. A görög telónész (vámos) kifejezés pedig a telosz (adó) szóból származik. A római adminisztráció különféle adófajtákat ismert: "földadó" (ingatlanadó), (az ingóságok utáni) "fejadó", és a közvetett, elsősorban az import után kirótt behozatali adó (vám). A vámosok (vámszedők) gondja valószínűleg csak az utóbbi adófajta behajtása volt. Ezért találjuk őket a vámhivataloknál (Kafarnaumban: vö. Mk 2,14; vagy Jerikóban: Lk 19,2). A vámokat nem a római alkalmazottak szedték, hanem a helybéli (bérlő) emberek, akiknek alkalmazottaik is voltak. Ezért kapnak külön említést a vámosok és a vámosok vezetői (vö. Lk 19,2). Érthető, hogy a vámosok csoportját a népesség rossz szemmel nézte, és azonosította őket a "bűnösökkel" (vö. Mt 9,10; 11,19; 18,12; Mk 2,16; Lk 5,30), a pogányokkal (vö. Mt 18,17; 21,31) és a tolvajokkal (vö. Lk 3,2 és köv.).

[15] Vö. Mt 5,23-tól; 43-43; 9,13; 18, 21-35; Mk 11,25; Lk 18, 21-35.

[16] Az apostol vallja ezt meg a filippieknek (Fil 3,8).

[17] Vö. O. da Spinetoli, La giustizia nella Bibbia, in BiOr 13 (1971), 241-254.

[18] Elegendő, ha csak a talentumokról (vö. Mt. 25, 14-30) vagy a mínákról (Lk 19, 11-27) szóló példázatra gondolunk.

[19] S. Légasse, Jésus et l'enfant, Paris 1969. 36-43. o.; ("Jésus accueille les enfants: Marc X, 13-16 et paralleles"); 187-217. ("L'enfant et le royaume de Dieu"); W. Michaelis, Lukas und die Anfänge der Kindertaufe, in Apophoreta, Fest. E. Haenchen (BZNW, 30), Berlin, 1964., 187-193. o.

[20] Vö. ApCsel 6,6; 13,3; 8,17-től; 19,6; vö. 1 Tim 4,14; 5,22; 2 Tim 1,6, ahol valamiféle hatalom vagy hivatal átadását jelképezi.

[21] Lukács nem említi Jézus "gyengeségeit" (vö. Lk 6,8; Mk 3,5; Lk 11, 27-28; Mt 26,38), miként a tanítványokét és az apostolokét sem (vö. Mt 8,26; Lk 8,22; Mt 26, 40-45; Lk 22, 45-46 stb.).

[22] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., I. k. 148-170. o.

[23] Vö. Mt 28,19, amely a keresztelés előtt oktatást vagy katekézist kíván, illetve Mk 16,16, amely a keresztelés elé helyezi a hit-aktust.

[24] Vö. G. Barbaglio, Il Vangelo di Matteo, i.m. 432. o., aki ebben a részben a gyermekek pasztorálására és a gyermekek keresztséghez engedésére vonatkozó utalást lát. Vö. W. Michaelis, id. cikk, 188. o.

[25] Vö. H. - J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m., 136-159. o. ("Die Heilsgefährdrung durch den Besitz"); W. Trilling, Christusverkündigung in den synoptischen Evangelien, München, 1969., 123-145. o. (Besitzverzicht und Nachfolge: Lk 18, 18-30.; J. Dupont, Les Béatitudes, i.m. III. k., 153-160. o. ("Le riche notable, Lc 18, 18-30").

[26] Vö. Mk 10,17; Mt 19,16.

[27] Vö. 8,41. Gondolhatunk a főtanács valamelyik tagjára is (vö. 23, 13.35; 24,20).

[28] Vö. Péld 12,12; 14,14; Préd 9,2; Lk 6,45; Mt 12,35.

[29] Vö. Lk 10,25: "Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?"

[30] Vö. Dán 12,12; Lk 10,25; 12,5; 16,25; Vö. IV. Mak 15,3; Salamon zsoltárai 3,16; A pátriárkák végrendeletei (ászer) 5,2; H. Sasse, aion, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., I. k., 531-564. o.

[31] Vö. Ter 2,17; Róm 5,12.

[32] Vö. a 25. jegyzetben feltüntetett bibliográfiával.

[33] Vö. 2 Mak 7, 2-11.36.

[34] Vö. Lk 9, 21-22 és az ezzel kapcsolatban feltüntetett irodalmat: IX. fej. 12. jegyz.

[35] Legalábbis formai szempontból azt mondhatjuk, hogy itt "post-eventum (események utáni)" próféciáról van szó. Ilyennek tekinthető az eszkatologikus beszéd (Mk 13; Mt 24; Lk 21), a Dániel könyvében és magában az Apokalipszisben szereplő próféciák nagy része is.

[36] Mk 10, 32-34; Mt 20, 17-19.

[37] Vö. Lk 22,69.

[38] Lásd később, a 24. fejezethez írt bevezetésben és magyarázatban.

[39] Érdemes felidézni Pál apostol szavait: "ha e világ fejedelmei felismerték volna, a dicsőség urát nem feszítették volna meg" (1 Kor 2,8).

[40] Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m. 490-491. o.

[41] Vö. az utalásokkal és azokkal a kifejezett jézusi szavakkal, amelyek az ő életútjának végére vonatkoznak: 2, 34-35; 4, 1-13.16-30; 5,35; 6,16; 9, 22.31.44.51; 12,50; 13, 31-33; 17,25; 19, 12-14.47; 20, 9-20.

[42] A szinoptikusoknál többféle változatot találunk. Márk (10,46) és Máté (20,29) Jerikó elhagyásának idejére teszi az eseményt, Lukács pedig a városba lépés pillanatára. Máténál két vak szerepel, mint ahogy az ördögtől megszállottak száma is ennyi (8,28; a Mk 5,2 és a Lk-nál: 8,17 szerint csak egy). Ráadásul Mt kétszer beszéli el az epizódot (vö. Mt 9,27-től). Ehhez járulnak a szövegváltozatok. Lukácsnál nem az szerepel, hogy "hívjátok ide", hanem az, hogy "megparancsolta, vezessék hozzá". Jézus nem azt mondja, hogy "menj", hanem azt, hogy "láss". Egyéb beállítási különbségek is fellelhetők. Vö. P. Vannutelli, Sinossi degli Evangeli con introduzione e note, Roma 1941., 380-381. o.; P. Benoit - M. E. Boismard, Synopse des quattre évangiles en français, II, Paris, 1972. 320-322. o.

[43] Vö. Mt 16, 1-4.