huszonnegyedik fejezet (24, 1-53)

A feltámadás

A húsvéti eseményekről rajzolt lukácsi kép felöleli az asszonyok látogatását a sírnál (1-12. v.), az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélést (13-36. v.), a tizenegynek való megjelenést (36-49. v.) és a mennybemenetelt (50-53. v.). Lukács szemmel láthatóan egyetlen nap eseményeibe (a keresztény húsvét napjába) sűríti a feltámadott megnyilvánulásait, jóllehet az ApCsel 1,3-ban "negyven napon át" nyújtott sok "bizonyítékról" beszél.
A "feltámadás" hagyományon alapuló kifejezés, amelyet meghatározott irodalmi műfaj elemének is tekinthetünk. Mélyebb valóság jelölésére használták, mint amilyet a szó köznapi jelentése alapján gondolnánk. A feltámadás nem valamiféle holttest újraéledése (miként Lázár esetében), azaz nem a végesség, a tökéletlenség, a bűn és a halál jelével ellátott létezésbe való visszatérés, hanem távozás ebből a világból.[1] A feltámadott a történelemből a történelem feletti világba lép. Pál "újjászületésnek", "újjáéledésnek" és "megigazulásnak" nevezi a feltámadást, János pedig "megdicsőülésnek".
A feltámadás az Újszövetség központi üzeneteként Krisztus és a keresztény ember életének alapvető eseménye, vagyis a szó szoros értelmében vett "húsvétja". A pusztulás világából a dicsőség világába való átmenetet jelzi. Ennek az átmenetnek híján az ember élete csupán erre a világra korlátozódna, és nem érné el végső beteljesülését. Ha Jézus nem támad fel, nemcsak hogy nem bizonyul üdvözítőnek, de üdvöt hozóan sem cselekedhetett volna. Feltámadás nélkül a hit hiábavaló, mert az üdvösség nem múlná felül a földi lét határait (vö. 1 Kor 15,14). A feltámadt Krisztus az ember és a valóság földöntúli dimenziójának mutatója. Ez a meggyőződés nem az emberi szellem megfontolásaiból, vagy ahogy Pál mondaná, nem e világ bölcsességéből fakad, hanem a Krisztus által kinyilatkoztatott isteni szó alapján születik.
A Születés olyan epizód, amely a halálban véget ér. A feltámadás ellenben az elveszíthetetlen és örök élet kezdete. Az, hogy Jézus feltámadt, azt jelenti, él: nem a múltnak valamelyik személyisége, hanem jelenvalóság. Ezért a feltámadás misztérium: tény, miként Istennek vagy a Léleknek léte, de nem történelmi valóság, azaz nem azok között az események között helyezkedik el, amelyek az ember szeme előtt játszódnak, és amelyeket bizonyítani lehet vagy érzékileg tapasztalni. Olyan tény, amely a hitre tartozik, s nem a tudományra vagy a köznapi ismeretre. Az ember csak akkor tudja elfogadni, ha hitelt ad a Krisztus által tolmácsolt isteni szónak.
A keresztény igehirdetés kezdettől fogva Jézus szenvedésének és feltámadásának meghirdetésére alapozódott, de e tanítás mindenkor nehezen elfogadhatónak bizonyult.[2] A hétköznapi, anyagi és testi valósághoz tapadó ember számára a feltámadás csodálatos és megfoghatatlan eseménynek látszik, ezért elfogadása mindig problémákba és fenntartásokba ütközött (vö. ApCsel 17,32; 26,34).
A feltámadásról szóló üzenet az első meghirdetés, amelyet a kezdetek egyháza tolmácsolni igyekezett. A meghirdetés eredeti megfogalmazása sematikus volt, és a lényegre szorítkozott. Az első (Levelek) és a végső megfogalmazások (evangéliumok) közötti átmenetet és fejlődést nem nehéz felfedezni.
Pál nem írja le a feltámadást, hanem meghirdeti.[3] A húsvéti üzenetet hosszú éveken keresztül (az apostol a Krisztus utáni 50. és 58. év között ír) ez az állítás foglalja össze: "Isten feltámasztotta Jézust a halottak közül", vagy egyszerűbben, "feltámadott".[4] Ezt követi a tanúk[5] és az esemény igazolására alkalmazott szentírási bizonyítékok említése.[6] A legteljesebb megfogalmazást Pál hozza a korintusiakhoz írt első levelében: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és megjelent sok tanúnak".[7] A krisztológiai himnuszokat a húsvéti igehirdetésnek ehhez az első szakaszához kapcsolhatjuk. Ezekben a húsvéti misztérium elemi formában jut meghirdetésre: vö. Fil 2, 6-11 (kenószisz és Jézus magasztalása), 1 Tim 3,16 (Krisztus "szolgai" és dicsőséges megjelenése), 1 Pét 3, 18-22 (a testi és a lélek szerinti létezés).
A szinoptikusok által bemutatott képek - és ezek között a Lk 24 - a húsvéti igehirdetésnek későbbi vagy talán végső szakaszát mutatják be.

Az asszonyok a sírnál (24, 1-12)

1. A hét első napján kora hajnalban elmentek
a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített
illatszereket.
2. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták,
3. és amikor bementek, nem találták az úr Jézus
testét.
4. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi
lépett melléjük fénylő ruhában.
5. Majd midőn megrémülve a földre szegezték
tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: "Mit
keresitek a holtak között az élőt?
6. Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek
vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még
Galileában volt:
7. az emberfiának bűnös emberek kezébe kell
adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik
napon feltámadnia".
8. Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira,
9. És visszatérve a sírtól, hírül adták ezeket
a tizenegynek és a többieknek.
10. A magdalai Mária, Johanna, valamint Jakab
anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok
elmondták mindezt az apostoloknak.
11. Ők azonban üres fecsegésnek tartották ezt
a beszédet, és nem hittek nekik.
12. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és
amikor behajolt, csak a lepleket látta ott.
Erre elment, és csodálkozott magában a
történteken.

A húsvéti igehirdetés az évek múlásával a Jézus gyermekkorára vonatkozó elbeszéléshez hasonlóan leíró részletekkel gazdagodik. Azok az elbeszélések, amelyeket a kezünkben levő evangéliumok tartalmaznak, elsősorban nem Krisztus tanúitól vagy tanítványaitól származnak, hanem úgymond a második nemzedéktől. Ennek tagjai folytatták az rájuk hagyományozott üzenet (feltámadott az Úr) hirdetését, de ezt apologetikus és pasztorális gondjaiknak, valamint teológiai, buzdító és liturgikus szándékaiknak megfelelően saját észrevételeik, illetve irodalmi eszközeik alapján fogalmazták meg. A megjelenésekről szóló jelenlegi elbeszélések e követelmények közül hol az egyiknek, hol a másiknak felelnek meg. Céljuk a hívők hitének újraélesztése, megfelelő alapok, "bizonyítékok" általi megerősítése és méltó ünneplése.
Az "elbeszéléseknek" meggyőződést kell teremteniük Jézus feltámadásával kapcsolatban, és emlékeztető fogalmazványmintákat kell nyújtaniuk az eseményről. A meghirdetések első fajtája az "üres sír" felfedezésére és ezzel párhuzamosan az angyali "megjelenésekre" összpontosít.[8] Apologetikus beállítottságuk vitathatatlan, hiszen a húsvétot égi tanúbizonyságok szavatolta eseményként akarják bemutatni. A felfedezés szereplői az "asszonyok", akik Jézus kíséretében voltak nyilvános szolgálata idején (vö. 8, 1-3; 23,55). Lukács elbeszélése eltér a többi evangélistáétól: két férfiről beszél, és nem ifjúról (Mk) vagy angyalról (Mt); a nők képviselői megrémülnek, és földre szegezik tekintetüket; hosszú krisztológiai és biblikus katekézist hallanak; nem kapnak meghívást semmiféle galileai találkozóra (Mk - Mt), hanem egyszerűen elmennek, hogy jelentsék a történteket a tizenegynek. Lukács megjegyzi, hogy az új hét első napján kora hajnalban mennek a sírhoz, hogy befejezzék a megkenés szertartását (1. v.). Útjuk az első zarándoklat a "szent sírhoz", amely azután szinte szakadatlanul ismétlődik a századok folyamán.
Az evangélista fontosnak tartja annak kiemelését, hogy az asszonyok nem várnak semmiféle rendkívüli eseményt. A Mk 16,3 szerint azért mennek, hogy az illatszerekkel megkenjék Jézus testét. Azon fáradoznak, hogy mérsékeljék a test bomlásának következményeit, és ezért nyilvánvalóan nem gondolnak a feltámadásra. Ugyancsak Márk szerint az a kérdésük, hogy "ki hengeríti el a követ?". E kérdés megerősíti az előző állítást. A helyszínre érkezvén a sírt nyitva, a követ a bejárattól elhengerítve találják, Jézus teste pedig eltűnt (2-3. v.). Meglepetésükön, zavarukon és félelmükön felülkerekedik a két fénylő ruhájú férfi (andresz) "látványának" ereje (4. v.) és a hozzájuk intézett üzenet (5-7. v.). A "félelem" irodalmi eszköz a természetfeletti találkozás megerősítésére (vö. 1, 12.29.30.65; Kiv 19,21; 33,20 stb.). A "kettes" szám kötelező jellegű a tanúbizonyság elfogadtatásához.[9] A ruhák fénylése ugyancsak a megjelenési séma részét alkotja. Jézus a színeváltozásban élt ezzel (vö. 9,29), és Pálnak is nagy fényességtől övezetten jelenik meg (ApCsel 9,3), mint ahogyan "fényes felhő" kísérte az Egyiptomból kivonuló számkivetetteket is. A két (angyali: 23. v.) férfi elárulja, milyen világból érkezett, és a feltámadott állapotát bizonyítván azt is jelzi, hogy milyen világba lépett át Jézus. Feltételezvén azonban, hogy a szimbólum nem elegendő arra, hogy a lelkeket Jézus új lakóhelye felé irányítsa, kis "katekétikai oktatásban" is részesítik az asszonyokat: Jézust keresztre feszítették, eltemették és feltámadt (5-8. v.). Most ő az úr (3. v.). Az asszonyok ama hely előtt állnak, amelyen feküdt, de ő nincs ott. Az evangélista szerint földre szegezett tekintetükkel azt a képtelen benyomást keltik, mintha az élőt a holtak között (a sírban) keresnék. Az "élő" nem olyasvalakit jelöl, aki még életben van, hanem, aki maga az élet, illetve aki belépett Isten világába, aki a bibliai hagyományban lényege szerint az "élő" (vö. Szám 14, 21-28; MTörv 5,26; 32,40; Ez 5,11). Az élő az élet forrása (vö. Ter 2,7; 1 Sám 2,8). A feltámadt Krisztus egyedülálló módon részesül az isteni életből. Ezért nem a halottak birodalmában van, hanem Istennel. A szójáték is annak kiemelésére irányul, hogy Jézus feltámadt, és ezért már nem található meg a sírban (6a v.).
A feltámadás mindenkor a legnehezebben elfogadható üzenet, amelyet az evangéliumi misszionáriusoknak hallgatóik számára hirdetniük kell. Ezért e meghirdetés utalásokra és magyarázatokra szorul. Mindig figyelembe kell tehát vennünk, hogy a két küldött mire hivatkozik. Jézus igehirdetésére és tanúságára utalnak, mert egyedül ez rendelkezik elegendő erővel a feltámadás üzenetének elfogadtatására. A "férfiak" a szenvedés-feltámadás prófétai meghirdetéseire emlékeztetnek, hogy kezeskedjenek hitelességéért, ugyanakkor azonban azt is kiemelik, hogy a feltámadásba vetett hit egyedüli alapja az üdvözítő szava. Az ember azért fogadhatja el a feltámadást, mert Jézus előre megmondotta, és azért lehet bizonyos benne, mert ő határozottan beszélt erről, miként ezt sok tanú igazolja. Az asszonyok a végén azért hisznek az angyali üzenetnek, - "élő", "feltámadt" - mert visszaemlékeznek Jézus prófétai szavaira. A "visszaemlékezés" nem csupán az emlékezet dolga, hanem bizonyos szavaknak szívünkben történő újrahallgatása, és főként meggyőződés arról, hogy e szavak igazak. Krisztust elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk önmagát magyarázó, értelmező és felkínáló szavát is. Jézus is valóságként mutatkozott meg és cselekedetek által nyilvánította ki magát, de önmagának magyarázatához és bemutatásához szavakhoz folyamodott. A szó az a szükségszerű közvetítő közeg, amely által eljutott barátaihoz, a tanúkhoz, és eléri majd a hívőket. "Jézus szava" mindenkor üdvöt hozóan terjed és visszhangzik a történelemben, illetve a közösségben.
Az asszonyok immár a feltámadás (sajnos, még nem minősített) tanúinak sorába léptek.[10] Híradásuk első címzettjei a "tizenegy" és mindazok, akik közösségben vannak velük: a tanítványok, Jézus testvérei és társaik (9. v.). Lukács elhagyja a galileai találkozót (vö. Mk 16,7), mert ez ellentmondást vinne evangéliumának cselekményébe: visszafordulás volna azon az úton, amely immár céljához, Jeruzsálemhez érkezett, ahonnan Jézus az ég felé halad, miközben követői a világ meghódítására indulnak (ApCsel 1, 8-9). Az evangélista megemlít néhány nevet, talán azért, mert különleges tiszteletnek örvendtek a közösségben. Ezek a személyek Jézus kedveltjei voltak, akik mindig tudtak valami újat mondani vele kapcsolatban. A közösség kérdéseket intézett hozzájuk, és szeretettel, tisztelettel hallgatta őket.
A húsvéti híradás mindenekelőtt az apostolokat találja készületlenül. Magdolna gyors választ kap (Jn 20,3), de a többi asszonynak nem hisznek, és csaknem kinevetik őket. Elbeszéléseik álmoknak, képzelődéseknek tűnnek (11. v.). Ahogyan Fesztusz válaszol majd Pálnak, úgy válaszolnak most az apostolok a feltámadás hírét hozó asszonyoknak (ApCsel 26,24). Ellenállásukat az evangélista szinte a valószerűtlenségig hangsúlyozza, hogy hitelt adhasson az asszonyok tapasztalatának. Ők jelen voltak a keresztre feszítésnél, megfigyelték, hová helyezték a testet (23,55), így tanúbizonyságuk szavatolt tanúskodás. - Egyébként, ha valamennyien azonnal hisznek, valamiféle általános tömegpszichózisra lehetett volna gyanakodni.
Azt, amit az asszonyok a sírnál tett látogatásnál tapasztaltak, egy férfi is megerősíti. Péterről van szó (a negyedik evangéliumban Jánosról is), akinek azonban ez nem elegendő ahhoz, hogy meggyőződjék a feltámadásról (12. v.). Megnézi a sírt (amelyben nincs senki), s csak az ott heverő lepleket látja. Ebből azonban nem tudja kikövetkeztetni a feltámadás tényét, hanem csupán csodálkozik a történteken. Lukács szerint a feltámadott Jézusba vetett hit nem az üres sír hivatalos megvizsgálásának eredményeként születik: nem az a fontos, hogy megragadjunk a múltnál, a jelenre kell figyelni. Péter lassan halad előre a hitben, és még nem jutott az út végére (34. v.).
A sírnál levő asszonyokról szóló elbeszélésnek függeléke leplekről (ta othonia) és nem gyolcsról (szindón: 23,53) beszél. Maga az elbeszélés sok tekintetben párhuzamos a Jn 20, 3-10-el, és több olyan részlete van, amely nem található meg a másik két szinoptikusnál. Jánosnál a két megfigyelő a látottak után azonnal hinni kezd. Feltételezhetjük, hogy egyazon hagyományból merítettek, amelyet Lukács lerövidített, vagy - ami még valószínűbb - János átdolgozott.
Az üres sírról szóló elbeszélés a feltámadás bevezető meghirdetéseinek része. Ha Jézus meghalt, és sírba helyezték, a feltámadás meghirdetése csak erről a pontról indulhatott. Nem lehetett volna feltámadásáról beszélni, ha még mindig a sírban fekszik. Ha azonban néhány tanítvány és apostol a sírt üresnek "látta" , elhárult az első akadály a feltámadás hihetősége elől. Máté azzal toldja meg az érvelést, hogy, jóllehet egynapos késéssel, az őröket is a sírhoz hívja, de az apologetikus hatást még ezzel is módfelett biztosítja (28, 11-15).
Önmagában véve a feltámadás eseménye nem az üres sír valóságára alapozódik, mert nem automatikusan következik ebből. Jézus átlépését az élők birodalmába senki sem figyelte meg, miként azt a pillanatot sem látta senki, amelyben a sírt elhagyta. Az üres sír "bizonyítéka" nem igazolja a feltámadást, de jó eszköz lehet ennek meghirdetésére. Márk szemmel láthatóan ezt hangsúlyozza. Az asszonyok ugyanis elfogadják a misztériumot, de senkinek sem beszélnek róla. Az esemény megdöbbenti őket. Nem találnak szavakat elmondására, és még kevésbé értik a történteket.
Jézus új élete nem a fizikai test átalakulásából vagy átváltozásából születik. A holttest eltűnése és az új életre (feltámadásba) való átmenet közti kapcsolat logikai vagy filozófiai, de nem anyagi vagy mennyiségi összefüggés. Ha Jézus teste a sírban maradt volna, ő ugyanúgy beléphetett volna az új létmódba. Az egyik valóságból a másikba való átmenet nem mennyiségi jellegű. Istennek nincs szüksége holttestre ahhoz, hogy Jézus feltámadt testének életet adjon. A búzaszemet a földbe vetik, meghal, héjazatát a föld alatt (a "sírban") hagyja, és mégis kicsírázik az új növény (Jn 12,24). Jézus nem a sírból támadt fel, hanem a keresztről: miközben elvesztette egyik létezését, belépett egy másik lét birtokába. Meghalt, hogy feltámadjon. A két létezés, a történeti és a megdicsőült Jézus léte közti folyamatosság vitathatatlan, az átmenet módja azonban a misztérium részét alkotja (vö. 1 Kor 15,51). Ennek az első húsvéti képnek végén mindenkor ugyanaz a probléma adódik: nevezetesen annak megállapítása, hogy mi az benne, ami a nyelvezethez és az apologetikus leleményhez tartozik, és mi az, amit a feltámadásról szóló üzenetnek tekinthetünk.

Az emmauszi tanítványok (24, 13-35)

13. Ketten közülük még aznap elindultak egy
Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől
hatvan stádiumnyi távolságra feküdt.
14. Beszélgettek egymással mindarról, ami történt.
15. Miközben beszélgettek és vitatkoztak egymás
között, maga Jézus is melléjük szegődött, és
együtt ment velük.
16. Látásukat azonban valami akadályozta és nem
ismerték fel őt.
17. Ő pedig így szólt hozzájuk: "Miről beszélgettek
egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak.
18. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleofás, és
ezt mondta neki: "Te vagy az egyetlen idegen
Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott
ezekben a napokban?"
19. "Mi történt?" - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak
neki: "Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta
volt, tettben és szóban hatalmas Isten és az egész
nép előtt;
20. hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos
ítéletre, és hogyan feszítették meg.
21. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja
megváltani Izraelt. De ma már harmadik napja,
hogy ezek történtek.
22. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is
megzavart minket, akik kora hajnalban ott voltak
a sírnál,
23. de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték,
hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették,
hogy ő él.
24. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz,
és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok
beszélték; őt azonban nem látták".
25. Akkor ő így szólt hozzájuk: "Ó, ti balgák! Milyen
rest a szívetek arra, hogy elhiggyétek, amit
megmondtak a próféták!
26. Hát nem ezt kellett elszenvednie a Krisztusnak, és
így megdicsőülnie?"
27. És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve
elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban
róla szólt.
28. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek,
de ő úgy tett, mintha tovább akarna menni.
29. Azok azonban marasztalták: "Maradj velünk, mert
esteledik, és a nap már lemenőben van". Betért
hát, és velük maradt.
30. Amikor asztalhoz telepedtek, kezébe vette a kenyeret,
megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik.
31. Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. Ő azonban
eltűnt előlük.
32. Ekkor így szóltak egymásnak: "Nem lángolt-e a
szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton és kifejtette
az Írásokat?"
33. Még abban az órában útra keltek, és visszatértek
Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a
tizenegyet és a velük levőket.
34. Ezek elmondták, hogy valóban feltámadott az úr,
és megjelent Simonnak.
35. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy
miként ismerték fel őt a kenyér megtörésében.

A feltámadás "pillanatát" csak Máté emeli ki (28,2), aki apokaliptikus nyelvezetet használva (földrengés) írja ezt le, de a feltámadott állapotát ő is csak közvetve (az angyal leírása által) mutatja be. Jézus csak később lép színre, hogy megmutatkozzék tanítványainak, illetve barátainak. Erről szólnak az úgynevezett megjelenési elbeszélések vagy krisztofániák. Ezek közül egyesek Jeruzsálemben történnek, mások Galileában vagy a környéken. Hatot közülük "hivatalosnak" nevezhetünk, és hármat "magánjellegűnek".
Ezekben az "elbeszélésekben" az evangélisták állandóan arra törekszenek, hogy hitelt érdemlő, realisztikus változatban mutassák be az eseményt. Jézust légiesen szertefoszló alakban ábrázolják (sosem ismerik fel azonnal) annak tudatása érdekében, hogy nem ehhez a világhoz tartozik. Ugyanakkor azonban "materializálják" is olyan mértékben, hogy az evilági ember cselekedeteit tulajdoníthassák neki, s ily módon minden kétséget kizárhassanak új létezését illetően. Míg a megelőző meghirdetésekben az alapvető ige az óphthé ("megmutatkozott", "láttatta magát", "megjelent"), most személyesen van jelen és különféle emberekkel beszélget. Az elbeszélések azonban itt is szűkölködnek a részletek leírásában, és így a végén az embernek semmiféle ismerete sincs a feltámadott állapotáról. Ő újból ennek a világnak embere, és ez egyáltalán nem segít a feltámadás misztériumának megértésében.
A "séma" többé-kevésbé mindig ugyanaz. Jézus váratlanul megjelenik, nem ismerik fel azonnal, és amikor a felismerés bekövetkezik, a látnokokat nagy öröm vagy félelem keríti hatalmába.
Lukács nem tud az asszonyoknak való megjelenésről, vagy úgy dönt, hogy ezt nem beszéli el görög nyelvű olvasóinak. Ehelyett egy palesztinai faluba tartó és ismeretlen tanítványoknak való megjelenést mutat be.[11] A kép realisztikus, egyben szimbolikus jellegű: az evangélista olyan eseményt ábrázol, amely két emberrel történik, ugyanakkor azzal a közösséggel is, amelynek tagjai.[12] Ezek az emberek vándorok, miként vándor az apostoli egyház is, amely meghatározásánál fogva missziós, tehát úton levő közösség. Tekintettel arra, hogy nincs egyetértés a falu elhelyezkedését illetően, ahová tartottak, úti céljuk bármi lehet.[13] A Krisztus halálának és feltámadásának jelentését megérteni törekvő közösség mindig Krisztus köré gyülekezik és őfelé halad (14-15. v.).
Hosszas beszélgetésük az evangélista szerint gyülekezeti együttlét ("hómileó": 14. v.) és egyben teológiai vita (szüdzéteó). A Krisztust kereső közösség nem maradt magára, mert ő láthatatlanul kíséri és vezeti a gyülekezetet. Együtt halad övéivel, még ha ezek nem is veszik észre őt. Krisztus mindig jelen van az egyházban, de csak az egyszerűek, az egyeneslelkűek, vagy ahogy Máté mondaná (5,8), a tisztaszívűek látják őt. Az emmauszi elbeszélés hosszadalmas pedagógiai művelet vagy katekézis, amelynek az a célja, hogy a tanítványokat eljuttassa a feltámadásba vetett hitre. Döntő jelentőségű az Írások megértése, de az is fontos, hogy miként Fülöp eunuchjának esetében (ApCsel 8, 26-39), Jézus legyen az Írások értelmezője. Ám ha a szív fel is lángol, a felismerés csak a kenyértörésben jön létre. A szó és a kenyér minden idők hívőjének tápláléka.
Jézusnak a tanítványaival való találkozása ugyanis mindenekelőtt a szó közvetítésével jön létre. Az Írás olvasása és magyarázata a gyülekezeti programnak első pontja, a liturgikus ünneplés első mozzanata, amely megelőzi a "kenyér megtörését" (15-27. v.). A homília vagy testvéri beszélgetés témája a feltámadás, és Lukács ezért használja a homília kifejezést ebben az összefüggésben. A tanítványok visszagondolnak arra a zavarra, amelyet az üdvözítő szenvedésének meghirdetése keltett, és arra a kiábrándulásra, illetve keserűségre, amelyet Krisztus tragikus halála okozott az örömhír hallgatóiban. Olyan nehézség ez, amelyet Pál is gyakorta igazol majd apostoli beszédeiben. Kleofás válasza retorikai elem: arra szolgál, hogy megőrizze az elbeszélés epizodikus atmoszféráját (18. v.). Jeruzsálemben nem mindenki szerzett tudomást Krisztus haláláról, és még kevésbé értették és fogták fel, hogy ez a halál mit jelent. A válasz azonban arra akar rávilágítani, hogy Jézus halálának az egyetemes történelmet érintő eseménynek kellett lennie. A 19. vers az első közösségekben tartott krisztológiai beszédek nyomait őrzi, amelyeknek példái különösen az Apostolok Cselekedeteiben őrződtek meg.[14] Az eredetek egyháza Jézust mindenekelőtt "prófétai férfiúként" (anér prophéthész) mutatja be. A bibliai hagyományban próféta az, aki erős hite alapján észre tudja venni és meg tudja ragadni Isten titokzatos jelenvalóságát a történelemben. A próféta egyedülálló módon tapasztalja meg az isteni valóságot, és ezt a tapasztalatot cselekedetei és szavai által igyekszik kifejezésre juttatni. Az evangélista nem véletlenül helyezi első helyre a cselekedeteket (en ergó: "tettben"). A szavaknak ugyanis annyiban van értékük, amennyiben a tettek értelmezései; ellenkező esetben megtévesztőek és üresek. Lukács hozzáteszi, hogy Jézus hatalmas (dünatosz) próféta (vö. 4, 32.36). Ez azt emeli ki, hogy megnyilvánulását csodák és rendkívüli események kísérték, amelyek nem hagytak kétséget eredete felől. A feltámadásról szóló valamennyi homília abból az előfeltevésből indul ki, hogy a hallgatók hitetlenek vagy bizalmatlanok. Az emmauszi tanítványok is osztoztak a nemzeti messiás-eszményben, és ezért csalódniuk kellett (21. v.). Abban a megjegyzésükben, hogy már "a harmadik napja" történtek ezek, valószínűleg burkolt utalás rejlik a szenvedést és a feltámadást meghirdető próféciákra. "Három nap múlva feltámadok" - mondotta Jézus nem egy alkalommal; de ez a határidő már lejárt, és nem történt semmi rendkívüli esemény. Az egész "elbeszélés" úgy épül fel, hogy előkészítse a végső "meglepetést". Az asszonyok tapasztalata is leértékelődik, mert nem jelent komoly tanúbizonyságot egy olyan férfiuralmú világban, mint amilyen a sémita és általában az ókori világ volt (22-23. v.). Sőt, még a "néhány tanítványnak" (és már nem csupán Péternek: 12. v.) a sírnál tett látogatása sem elegendő ahhoz, hogy krízisükben újragondolják az eseményeket. Az olvasónak végül is meg kell győződnie arról, hogy az apostoli egyház egyáltalán nem volt felszínes és kritikátlan a feltámadás üzenetének elfogadásában. A feltámadásról elegendő bizonyítéka volt: az események, azaz magának Krisztusnak meghirdetései és megnyilvánulásai késztették az elfogadásra.
A titokzatos vándornak a két tanítványhoz szóló szemrehányása (25-26. v.) rendkívüli katekétikai jelentőséggel rendelkezik. Az egyház ezzel a szemrehányással illeti mindazokat, akik vonakodnak és makacsul elutasítják a feltámadás üzenetét, amelynek pedig számos szentírási bizonyítéka és sok olyan minősített tanúja van, akik egészen bizonyos, hogy nem követték el a könnyelműség vagy a kritikátlan lelkesedés vétkét ennek az üzenetnek elfogadásában és továbbadásában. Nem a bizonyítékok hiányáról kell beszélnünk, hanem a próféták közvetítette isteni szóba vetett hit hiányáról. A 26. vers ("hát nem ezt kellett elszenvednie és így megdicsőülnie?") alapvető fontosságú a feltámadás és a szenvedés közötti kapcsolat megértéséhez. A feltámadás ténye ugyanis nem csupán időbelileg, hanem logikailag vagy következményként követi a szenvedést. Krisztus azért érdemelte meg a feltámasztást, mert meg tudott halni azért az ügyért, amelyet az Atya rábízott. A feltámadás válaszul adott jutalom és megdicsőítés arra a megalázkodásra, amelyet Jézus az Atya akaratának teljesítése érdekében vállalt. A filippiekhez írt levélben Pál ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza. Minthogy Jézus elfogadta az alázatos és szolgai (önkiüresítő) létezést, "ezért" (dioti) Isten minden mást felülmúló nevet adott neki.
A feltámadás témáját volt a legnehezebb biztos szentírási idézetekkel alátámasztani. A jelenlegi "elbeszélésben" az "ismeretlen" Mózestől kezdve "valamennyi prófétát" felemlítve gyűjti össze a messiás mellett szóló szövegeket, különösen azokat, amelyek haláláról és feltámadásáról szólnak. Nehéz volna megmondani, hogy milyen szövegeket tudott felhozni, mert ha a bibliai katekézis valahol hiányos volt az ősegyházban, akkor éppen a szenvedéssel és még inkább a feltámadással kapcsolatban volt ilyen. A közösségnek éppen ezért kellett éltre keltenie a húsvéti krisztofániákat. Az Írás homályosan előre látta "Jahve szolgájának" dicstelen végét (Iz 53), az üldözött igaz szenvedéseit (Zsolt 22), de ez lezárt fejezetnek számított. A Biblia inkább csak "Dávid fiának" sikereit emlegette, és ez egészen más jelentésű meghirdetés.
A bibliai katekézis feltehetően hosszú és meggyőző volt, miként ezt a következőkben a "két" tanítvány is elismeri (32. v.). Akkor fejeződött be, amikor betértek a faluba. Itt az elbeszélés fordulatot vesz. A zarándok egyház pihenőt (katapauszisz) tart, és az igeliturgia az agapéban és az eukarisztia ünneplésében folytatódik (29-31. v.). A 29. vers alkotja az átmenetet. Későre jár. Az utakon levő emberek hazafelé indulnak, és otthon együtt asztalhoz telepszenek. A kronológiai utalás, a naplemente és az este, realisztikus, de szimbolikus megjegyzés is: felidézi annak a húsvéti lakomának "estéjét", amelyet Jézus övéinek társaságában töltött, a jelenben pedig az ugyancsak napnyugtakor végzett közösségi szertartások órájára emlékeztet.
Emmausz mindenütt megtalálható, ahol Krisztus közössége egybegyűlik. Jézus mindig ott van a közösségben, az asztalnál éppúgy, mint a vándorlás folyamán. Ő soha sincs távol, mondja a Mt 28,20, és eltérő, epizodikus módon ugyanezt ismétli Lukács is. Az emmauszi vacsora a keresztény vacsora ősmintája, bármelyik részén ünneplik is ezt az egyháznak. Gyakorta előfordul, hogy a meghívottak nem veszik észre Jézust, mint ahogy nem ismerték fel az emmauszi tanítványok sem. Az evangélista ezeket arra buzdítja, hogy élesítsék látásukat egészen addig, míg fel nem fedezik a nagy asztaltársat, akivel együtt vannak a lakomán.
Az "este", amely akkor köszönt be, amikor Krisztus távozni készül, intelemszerű utalás. Amikor nincs jelen Jézus, mindig "este" van, és ez különösen is félelmetes pillanat, ha a veszélyt rejtő éjszaka közeledésére gondolunk.
A szokványos sémában ábrázolt eukarisztikus lakomának vagy kenyértörésnek rítusát megtalálhatjuk a kenyérszaporításról (9, 10-17) és az alapításról (22, 19-től) szóló elbeszélésben is. A mozdulatok ugyanazok, még ha a szavak itt nem is kapnak említést. A "kenyeret megtörni" az ősegyházban annyit jelentett, mint az eukarisztiát ünnepelni.[15] Az a tény, hogy a tanítványok a kenyértöréskor ismerik fel Jézust, azt jelzi, hogy az eukarisztia az Úr bankettje és az ő társaságában töltött lakoma. Csúcspontját akkor éri el, amikor a résztvevők magukhoz veszik a kenyeret, amely arra "emlékeztet", hogy ő meghalt a sokaságért. Krisztus jelen van, de az ember csak akkor ismeri fel, ha kapcsolatba kerül vele, vagyis ha megpróbálja magáévá tenni a mások érdekében és a másokért tanúsított rendelkezésre állásnak és önátadásnak azt a szélsőséges formáját, amely őt jellemezte. Az eukarisztia a keresztény ember értékpróbájának alkalma, mert méri közelségét és hasonulását Krisztushoz, ami az isteni terv iránti konkrét elköteleződésben jut kifejeződésre.
A tanítványok az ige hallgatásával készültek a lakomára, de csak akkor ismerték fel Jézust, amikor részt vettek áldozatában, amely nem kultikus és rituális, hanem élő és valódi, vagyis az emberekért végzett önátadásban megvalósuló áldozat. Az ige hallgatása készítette elő e végső pillanatot. Ha ez a hallgatás hiányzott volna, talán Krisztust sem ismerik fel. A tanítványok visszaemlékeznek, hogy a szavával való találkozásnak köszönhetően kezdett megnyílni szívük Krisztus és az ő tanítása felé (32. v.). Az eukarisztiát nem lehet rögtönözni, és csak azt az embert tudja szentté tenni, aki már előzőleg keresett és megértett valamit. Ez ugyanis nem mágikus rítus, amely a szabályosan végrehajtott mozdulatok erejében automatikusan hatékony. Igénybe veszi az egész embert, eszét és akaratát; átjárja szeretetét és hitét, miközben külsőleg rítusok által konszekrálódik. A szeretet nem a rítusokból születik, mert ezek előfeltételezik a szeretetet. A rítusok az ezeket végző emberek lelkében és a résztvevők gyülekezetében meglévő szeretetet visszhangozzák, amelynek táplálója, megvilágítója, erősítője és elmélyítője az ige. Az ige kifejti hatását a kenyértörés nélkül is, de a kenyértörés ige nélkül - azaz előkészület és megfelelő megértés nélkül - nem biztos, hogy hatékony.
A feltámadás üzenete az eukarisztia ünneplése által terjed. Az egyház ebben tapasztalja meg, hogy Krisztus él, midőn sok embert az ő ügye mellé tud állítani. Ha akadnak emberek, akik úgy gondolkodnak, mint ő, és főleg készek arra, hogy úgy cselekedjenek, mint ahogyan Krisztus cselekedett, aki mindenkiért meghalt, ez azt jelenti, hogy ő még él. Az emmauszi egyház tapasztalata a jeruzsálemi egyház tapasztalatával fejeződik be. Az "anya-egyház" hívői is felismerték az urat, jóllehet nem közvetlenül, hanem Péter tapasztalata által (34. v.). A húsvéti esemény, annak ellenére, hogy ez a keresztény igehirdetés legnehezebben elfogadható pontja, már a közösségi élet középpontját alkotja. A feltámadás üzenetét, amelyet az "elbeszélés" elején a bizalmatlanság légköre vett körül, egyik egyház hittel és örömmel adja át a másiknak (35. v.). Az apostoli kor utáni egyháznak, amely elfogadta az üzenetet, nincsenek már kételyei az esemény tárgyszerűségét és jelentőségét illetően. Ezért Lukács így fejezheti be az elbeszélést: "valóban feltámadott az úr" (34. v.).

Megjelenés az apostoloknak (24, 36-49)

36. Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus
állt meg közöttük, és így köszöntötte őket:
"Békesség nektek!"
37. Azok megrettentek és félelmükben azt hitték,
hogy valami szellemet látnak.
38. Ő azonban így szólt hozzájuk: "Miért
rémültetek meg, és miért támad kétség
szívetekben?
39. Nézzétek meg kezemet és lábamat, hogy
valóban én vagyok. Tapintsatok meg és
lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és
csontja, de amint látjátok, nekem van".
40. És ezeket mondva megmutatta nekik kezét
és lábát.
41. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni
örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte
tőlük: "Van-e itt valami ennivalótok?"
42. Erre adtak neki egy darab sült halat.
43. Elvette és szemük láttára megette.
44. Majd így szólt hozzájuk: "Ezt mondtam
nektek, amikor még veletek voltam: be kell
teljesednie mindannak, ami meg van írva
rólam Mózes törvényében, a próféták
könyvében és a zsoltárokban".
45. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék
az Írásokat, és így szólt nekik:
46. "Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie
kell, de a harmadik napon fel kell támadnia
a halottak közül,
47. és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a
bűnök bocsánatát minden nép között,
Jeruzsálemtől kezdve.
48. Ti tanúi vagytok ezeknek.
49. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért,
ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem
ruháztattok erővel a magasságból".

A feltámadt Jézus "megnyilvánulásai" a legegyszerűbb embereknél kezdődnek, de a végén elérik a közösség kiemeltebb tagjait, az apostolokat is. Ezek "felismerési" (Lk 24, 36-53; Jn 20, 24-29; 21, 1-24) és "missziós megjelenések" (Mt 28, 16-20; Jn 20, 19-23; 21, 15-17). Egyik részük Jeruzsálemben történik ("jeruzsálemi típus"), másik részük Galileában ("galileai típus"). Összesen hat megjelenésről van szó.
Az apostoli közösség ugyanolyan jelentőséget tulajdonított az úr megjelenéseinek, mint a húsvéti ténynek. Az egyház az esemény realitását a megjelenések valóságára alapozza. Pál egy sorba helyezi a feltámadott Krisztus elfogadását a különféle tanúknak szóló megjelenések elfogadásával (1 Kor 15, 1-11). A tizenkettő hisz, miután látta (Lk 24,52), Tamás pedig csak akkor hinne, ha érintené őt (vö. Jn 20, 26-27). Az evangélisták nem arra törekszenek, hogy leírják az "eseményeket", hanem arra, hogy nyilvánvalóvá tegyék jelentőségét. Ezeknek csúcspontja mindig Jézus bemutatkozása vagy nyilatkozata: "Én vagyok".
A Lk 24, 36-49 szövege felismerési és ebből adódó missziós megjelenést ábrázol.[16] Célja, meggyőződést kiváltani arra vonatkozóan, hogy Jézus él, mert valóságosan, sőt fizikailag megmutatkozott övéinek. Az elbeszélés olyan általános sémát követ, amelyet a "megjelenés műfajának" nevezhetnénk, és amely nem ritka a Bibliában. Isten is "megjelenik" a pátriárkáknak, Mózesnek, a prófétáknak, az apokaliptikus "látnokoknak", és mindegyiküknek biztosítékot és bizonyságot ad saját valóságáról. Ha e megjelenéseknek bizonyos mérvű objektivitást akarunk tulajdonítani, beszélhetünk misztikus tapasztalatokról vagy csodás alkalmazkodásokról, amelyeket Jézus azért hajtott végre, hogy elébe menjen az apostolok hitének.[17] A megjelenés első hatása minden esetben az, hogy félelmet és rémületet vált ki. A félelem mindig azt jelzi, hogy az ember szokatlan, természetfeletti lénnyel vagy eseménnyel áll szemben.[18] Lukács szerint az apostolok nem a feltámadt Krisztusra gondolnak, hanem valamiféle szellemre (37. v.). János, aki jóval később ír, mellőzi a félelem említését, és ehelyett örömről beszél (20,20). Függelékként csatolja azonban Tamás epizódját, aki kétségbe vonja az átélt tapasztalatot. A szöveg a hitetlenségtől a hithez vezető utat világítja meg. Az apostolok nem fogadták el a feltámadásról szóló első híradásokat (10-11. v.). Ezért most maga Jézus jelenik meg: hagyja magát érinteni, velük eszik, hogy meggyőzze, és főként azért, hogy bevezesse őket az Írások megértésébe.
Miként a hasonló megnyilvánulásokban, a megjelent személy első gondja itt is a beszélgető partnerek megnyugtatása, a bizalom légkörének megteremtése, mert ez nélkülözhetetlen a párbeszéd megkezdéséhez és a valamennyi "megjelenés" célját alkotó kapcsolatteremtéshez. Az üzenet jelen esetben a feltámadás meghirdetése és megerősítése (39-40. v.), amely az igazolásokkal együtt adatik. Az apostolok arra kapnak felszólítást, "nézzék" és állapítsák meg, hogy aki közöttük van, valóban az úr. Ha pedig látásuk nem tudná felfedni az ő valós állapotát, vagyis ha nem sikerülne tisztázniuk, hogy valódi személlyel vagy egyszerű képzeleti képpel állnak-e szemben, érinthetik, megfoghatják és átölelhetik őt. Közönséges ember húsába és csontjába ütköznének (39. v.). E felhívás mellett az a lehetőség is megadatik nekik, hogy megállapíthassák és ellenőrizhessék szavainak igazát (40. v.). Az "igazolások" a végén lehengerlő bizonyítékokká válnak: asztalhoz telepszik velük, és "jelenlétükben" elfogyaszt egy darab halat. Örömük tetőfokra hág. Az elbeszélés ennek ellenére sem szünteti meg a feltámadás misztérium jellegét. Az apostoloknak nyújtott jézusi "bizonyítékot" ugyanis az evangélista a hellén olvasók számára elérhető és érthető nyelvre lefordítva mondja el, akik a "feltámadást" inkább az újjáéledés vagy feléledés, és nem az átformálódás vagy az újjászületés fogalmaival gondolják el (vö. ApCsel 17,32; 1 Kor 15,12; 2 Tim 2,18). A feltámadt Krisztus kilépett ebből a világból, ezért a földön élő ember nem érheti őt el, és még kevésbé alkalmazkodhat a föld lakójának elemi szükségleteihez.
A hagyományos magyarázat változatlanul a csodát hívja segítségül, pedig a kezdeti közösség didaktikai és pasztorális megfontolásaihoz igazított megoldásra is gondolhatunk. A leírt részletek valószínűleg a feltámadás valóságának állítására irányuló irodalmi eszközök, és nem történeti adatok. Azt világítják meg, hogy Jézus "nem valamiféle szellem" (39. v.), miként ezt az apostolok és velük együtt mások is gondolhatták (37. v.), minthogy a kor bővelkedett a szellemekbe vetett hiedelmekben (vö. ApCsel 23,9). A Biblia említést tesz a "holtak szelleméről".[19] Utalásaival az evangélista azt akarja tudtul adni, hogy Jézus nem csupán szelleme által nyilvánul meg most az apostoloknak, hanem teljes valóságában. A feltámadással kapcsolatos ellenvetések mindig az "álomképek" vagy "fantáziaképek" vádjába torkolltak, amint ezt az emmauszi tanítványok is állították (23. v.). Lukács a történtek valódiságának szavatolására hangsúlyozza a "testiséget", vagyis nem azért, hogy leírja a feltámadott állapotát, hanem hogy közvetlen és meggyőző "bizonyítékát" adja az eseménynek. Jézus feltámadt, él, miként élt korábban is, ezért asztalhoz telepedhet és étkezhet velük együtt. Jairus leánya is, amint életre kel, rögtön azzal bizonyítja az életbe való visszatérését, hogy enni kezd (vö. 8,55). Lehetséges, hogy e "bizonyítékok" közönséges igazolásoknak látszanak, de jelentésük világos. Egyébként az a benyomásunk is szertefoszlik, hogy Lukács anyagi és táplálkozásra szoruló testet akar Jézusnak tulajdonítani, hiszen ugyanezt a testet egyúttal a váratlan megjelenés (36. v.) és az égbe való felemelkedés (51. v.) képességével is felruházza. Ilyesmit csak olyasvalaki tud megtenni, akinek nincs anyagi teste.
Az evangélistát elsősorban nem történeti, hanem apologetikus és teológiai meggondolások vezérlik: hirdetni és magyarázni kell az élet folytatásának tekintendő feltámadást még abban az esetben is, ha ezt sosem érthetjük meg megfelelő módon. A szerző talán a feltámadás tényének szavatolására is törekszik, de az elbeszélt dolgoknál még így is fontosabbnak tartja az Isten szavára (az Írásra) és a Jézus szavaira történő hivatkozást. A feltámadás elfogadása a hitre tartozik, és nem többé-kevésbé hiteles tanúbizonyságokon alapul (44. v.).
Alapvető utalásként Lukács harmadszor is felidézi a történeti Jézussal folytatott beszélgetéseket. Jézus történeti létének meghatározó, konkrét és elegendően hosszú időszakának folyamán az apostolok hallhatták, hogy kicsoda ő, s hogy milyen az az út, amelyet számára jelez az Írás. Ebben az időszakban, amely még nincs is nagyon távol, megismerhették Jézust és ellenőrizhették, hogy ő azonos az isteni ígéretekkel, illetve megfelel ezeknek. Mindenféle igehirdetésnek, amely a feltámadásról szól, a történeti Jézusnak e megtapasztalása adja kiindulási pontját és alapját. A tanítványok e tapasztalat folyamán nem lehettek tévedések áldozatai és nem csalatkozhattak a próféta hitelességét illetően, akinek követésére vállalkoztak. Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem filozófiai, hanem erkölcsi bizonyosságra kell gondolnunk, amely, miként mindenféle hívő hozzájárulás esetében, mindenkor bizonytalanságot és kockázatot is rejt magában. Az Írások előre jelezték a messiás érkezését. Jézus erre emlékeztette már az emmauszi tanítványokat (25-27. v.). Most azonban hozzáteszi, hogy Mózesen és a prófétákon túlmenően a zsoltárok is beszéltek azokról a "dolgokról", amelyeket az apostolok az ő halálakor és halála után tapasztaltak. Szükségét látja, hogy visszatérjen e témára. Krisztus misztériumát, ha nem is magyarázni, de megvilágítani és igazolni csak az Írások által lehet. Kizárólag Isten ismeri az ő küldöttjét (a messiást) és az általa bejárandó utat, ezért csak ő mutathatja be az embereknek. Isten titkait nem az emberi gondolkodás vagy bölcsesség tárja fel, hanem kizárólag a szabad isteni közlés. Ő pedig már nyilatkozott prófétái által, akiknek sorát Jézus zárja (19. v.). Ezért Isten tervének, Krisztus életútjának, valamint az út nehéz és homályos szakaszainak megértéséhez mindenképpen az Írásokra kell hagyatkozni, és ez nem tetszés kérdése. A krisztológiai katekézis a tizenegy küldését tartalmazó beszéddel fejeződik be, akik arra kapnak felszólítást, hogy váljanak Krisztus művének folytatóivá és a feltámadás tanúivá (martüresz). A beszéd magában rejti az apostoli kérügma cikkelyeit: Krisztus halálának és feltámadásának meghirdetése (46. v.), a bűnbocsánat elnyerése érdekében végzett megtérésre buzdítás (47. v.) és az a tanítás, hogy a tizenkettő tanúskodó szereppel rendelkezik (48. v.). Az igehirdetés címzettjei a nemzetek. Az evangélium szövege (a Keresztelő közvetítésével) a bűnbánat (metanoia) és a bűnbocsánat (apheszisz) hirdetésével kezdődött, és ugyanezzel a témával fejeződik be (47. v.). Küldetésének teljesítése közben Jézus állandóan azon volt, hogy visszatartsa az embereket a bűn útjaitól, s most, hogy közvetlenül már nincs jelen, követői által kell folytatódnia művének. Utoljára tér vissza a deomai ("szükséges", "kell") ige. Mint ahogy elkerülhetetlen volt a halál és ennek következményeként a feltámadás (vö. 26. v.), ugyanilyen elkerülhetetlenséggel kell hirdetni az emberek számára a bűnbocsánat, az (Istennel szembeni és az emberek közötti) ellenségeskedések leáldozásának, valamint a teljes és tökéletes béke örömhírét. A tanítványok nem az emberiség hódítói lesznek, hanem jótevői. A meghirdetés már nem csupán a zsidóknak szól, akik Jézus missziós tevékenységének középpontjában álltak, hanem minden népre (eisz panta ta ethné) kiterjed (47. v.). "Jézus ideje" után, amelyben még tanítványaival volt (44a v.), az egyház időszaka következik, és ez egyben Jézus uralmának és az apostoli missziónak időszaka. A pogányok egyháza hivatalosan is útjára indul. Az igehirdetés kiindulási pontja Jeruzsálem volt, de immár nem középpontja, vagy legalábbis nem sokáig lesz az.
Krisztus közösségének vagy egyházának új, alapvető tapasztalatból kell részesülnie, és ez az Isten Lelkének megtapasztalása, akinek kiárasztására Jézus ígéretet tett, mielőtt a nehéz vállalkozásba küldte volna tanítványait. Ha az apostolok Jézus művének folytatói és tanúi, beiktatásukban ugyanaz ismétlődik, mint ami Krisztus esetében történt. A keresztség után Jézus a Lélek erejében (4,14) jár el. Ugyanennek a dolognak kell megismétlődnie az apostolokban is, akik immár a megtérés és a bűnbocsánat ígéretbeli misszionáriusai (47. v.). E békehírnököket, akik Jeruzsálemből kiindulva a világ négy égtája felé indulnak, Isten ereje és szeretete teszi erőssé, hogy győzedelmesen szembesülhessenek mindenfajta nehézséggel és útjukat kísérő ellenségeskedéssel, s hogy mindenkit részesíthessenek az őket eltöltő szeretetből és jóságból. Az apostolok hatalma nem a fizikai erőben vagy a vitatkozási készségben áll, hanem egyedül a hit erejében, amely képes arra, hogy hajlítsa a lelkeket, változtassa a lelkiismeretet, megújítsa a szívet és a lelkületet, új irányt adjon a történelemnek és megnyissa az új teremtés világát. A Lélek csodatettei nagyobbak, mint a technika csodái. Ezért művelésükhöz az szükséges, hogy a misszionáriusok különleges segítséget kapjanak a "magasságból" (ex`üpszousz), ahol nem valamiféle uralkodó trónol, akinek fegyvertár áll rendelkezésére, hanem az "Atya" (49. v.), akinek legfőbb gondja valamennyi gyermekének java és üdvössége.

A búcsúzás (24, 50-53)

50. Ezután kivezette őket Betániáig, felemelte
kezét, és megáldotta őket.
51. És miközben áldotta őket, eltávolodott
tőlük, és fölvitetett az égbe.
52. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy
örömmel visszatértek Jeruzsálembe;
53. mindig a templomban voltak, és áldották
Istent.

A húsvéti megnyilvánulások vagy ünneplések az utolsó "megjelenéssel", a "mennybemenetellel" fejeződnek be.[20] A részlet kevés epizodikus adatot tartalmaz. A betániai út (50. v.) azokat a missziós utakat mintázza, amelyeket Jézus övéivel tett halála előtt. Amikor a tizenkettő vagy az egész közösség egyik helyről a másikra megy, Jézus is velük tart, sőt - jóllehet láthatatlanul - ő vezeti őket mindenütt. A dicsőséges Krisztusról szóló "történet", aki Jeruzsálemen kívülre (a világba) vezeti övéit, jellegzetes elbeszélés. Az evangélista abból a meggondolásból helyezte e történetet Jézus elutazásának elbeszélése elé, hogy ellensúlyozza az ürességet és a szomorúságot, amelyet távozása kelthet az emberekben. Jézus útra készül, de tanítványait nem hagyja magukra. Mindig találkoznak majd vele, ha készek és készségesek vezetésének elfogadására.
Jézus távozását néhány liturgikus mozdulat kíséri: az ég felé nyújtott kezek, amelyek az előtte álló út irányát jelzik, továbbá az áldásformula, valamint a tanítványokért mondott különleges fohász vagy imádság az Atyához. Az ima hangvételét és tartalmát illetően a Jn 17 (a főpapi ima) adhat eligazítást. Jézus és övéi Istenben találkoznak, és megmaradnak e közösségben. Jézus eltűnik az égi dicsőségben, amelyben már feltámadása óta tartózkodik. A tanítványok pedig, miután leróják ájtatos és köteles hódolatukat ("leborulva imádták": proszkünészantesz), visszatérnek Jeruzsálembe, hogy részesüljenek a nekik ígért beiktatásban (49. v.). Véget ért az az időszak, amelyben Jézus látható módon volt övéi között. Krisztus távozása nem szomorúsággal, hanem mélységes örömmel tölti el a közösséget. A szenvedés homályos és tragikus órái immár a távoli múlthoz tartoznak, Krisztus művének időszaka befejeződött, és az üdvösség teljes kibontakozásnak indul. Az áldást osztó Jézus nem a keresztre, hanem a közösség feje fölé emelkedik. Az akasztófa gyalázatát elsöpörte a feltámadás dicsősége. Az egyháznak tehát van oka arra, hogy örvendezzen, s hogy a valamennyi ellenséges erő feletti még radikálisabb győzelemre (parouszia) várakozzon.
Az evangélium végén feltűnő zsidó-keresztény közösség részben már az Apostolok Cselekedeteinek egyházát elővételezi. Az üdvtörténet nem ismer szakadásokat, csupán különféle szakaszokat és egymásra következéseket.


[1] A feltámadás témájának kutatása W. Marxsen publikációival új lendületet és főleg új irányt vett (vö. La risurrezione di Gesù, Bologna, 1970.). Bibliográfiája jelenleg nagyon gazdag. A probléma általános keretbe illesztéséhez ld.: X. Léon - Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio pasquale, Roma, 1973.; P. Zarrella, La risurrezione di Gesù. Storia e messaggio, Assisi, 1973. Lukács XXIV. fejezetével kapcsolatban is bőségesen találhatók tanulmányok. Vö. P. Schubert, The Structure and Significance of Luke 24, in Neutestamentliche Studien für R. Bultmann, Berlin, 1954., 165-186. o.; I. H. Marshall, The Resurrection of Jesus in Luke, TynB 24 (1973), 55-98.; J. Dupont, Les discours de Pierre Dans les Actes et le chapitre XXIV de l'évangile de Luc, in AA. VV., L'Évangile de Luc, Gembloux, 1973., 329-374. o.; A. J. Dillon, From Eye-Witness to Ministers of the Word. Tradition and Composition in Luke 24, Roma, 1978.; J. - M. Guillaume, Luc interprète des anciennes traditions sur la résurrection de Jésus, Paris, 1979.
[2] Cézáreában Pál a halottak feltámadásáról szólva meghökkenti a prokurátort, Fesztuszt és Agrippa királyt (ApCsel 26,24), miként Athénben is elképeszti az areopáguszi szofistákat (ApCsel 17,32). A korintusi híveknek egyik nagy problémája, hogy "hogyan támadnak fel a halottak", illetve "milyen testben jelennek meg" (1 Kor 15,35).
[3] A tesszalonikaiakhoz írt levélben megemlíti, hogy Isten "az ő fiát feltámasztotta a halottak közül" (1 Tesz 1,10), majd a "meghalt és feltámadt Jézusba" (1 Tesz 4,14) vetett hitben foglalja össze a keresztény kérügma lényegét. A főtanács előtti beszédében Péter ugyanezt az állítást erősíti meg: "a názáreti Jézust, akit ti megfeszítettetek, Isten feltámasztotta a halálból" (ApCsel 4,10). Majd újból állítja: "Isten feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek" (ApCsel 5,30). Pál az athéniek előtt egy "férfi" bemutatására szorítkozik, akit Isten "feltámasztott a halálból" (17,31). A korintusiaknak ezt írja: "Isten feltámasztotta az Urat" (1 Kor 6,14); "Aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt" (2 Kor 4,14). Az apostol arra hivatkozva köszönti a galatákat, hogy szolgálatát Jézus Krisztustól kapta, akit Isten "feltámasztott a halottak közül" (1,1). A nem sokkal később keletkezett római levélben ugyanezt a hitvallást ismétli: "hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat" (4,24). Majd annak Lelkére hivatkozik, "aki feltámasztotta Jézust a halottak közül", hogy biztosítsa a hívők új életét (Róm 8,11). Ugyanezt még világosabban így mondja: "ha szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz" (Róm 10,9). A feltámasztás kiváltképpen isteni cselekedet, amely a szeretetnek és a názáreti Jézusba vetett bizalomnak jele (vö. Ef 1, 19-20).
[4] Pál emlékezteti a rómaiakat, hogy ha "Krisztus meghalt és életre kelt", ez azért van, mert arra rendeltetett, "hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék" (14,9).
[5] Amikor Péter a sánta meggyógyítása után "Salamon csarnokában" beszél a néphez, ezt mondja: "Isten feltámasztotta Jézust a halálból, aminek mi tanúi vagyunk" (ApCsel 3,15). Másutt így beszél: "Isten felemelte őt jobbjára, mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek" (ApCsel 5, 31-32). A "tanúság" arra is vonatkozhat, hogy nyilvános szolgálata idején találkoztak a történeti Jézussal, de lassan megjelenik a feltámadottal való találkozás eszméje is. A jelenlegi fejezetben Lukács egy olyan mondatot idéz, amely feltehetően hagyományos "hitvallásból" származik: "valóban feltámadott az Úr, és megjelent Simonnak" (24,34).
[6] A Pünkösd utáni beszédben Péter exegetikai akrobatamutatványokat végez annak érdekében, hogy a Zsolt 16, 8-11 fényében igazolhassa Jézus feltámadásának szükségességét (ApCsel 2, 22-36).
[7] Ezt az 1 Kor XV. fejezetének bevezetőjében állítja, ahol az apostol a keresztény közösségekben immár ismert (antiochiai) hitvallási formulára hivatkozik (vö. 1 Kor 15, 3-5). A feltámadás üzenetének ez az átvett és továbbított adata hamarosan kiegészül: az "információ" "értelmezéssé" is válik. Dióhéjba zártan ugyanis benne rejlenek a további bővítési lehetőségek. Kéfán és a tizenkettőn túlmenően Jakab és Pál apostol, valamint a több, mint ötszáz testvér is a "tanúk" közé tartozik (jóllehet a számok mindig csak megközelítő jellegűek). Tapasztalatuk körülményei és részletei azonban nem kapnak magyarázatot, illetve nem kerülnek bemutatásra. Az Apostolok Cselekedetei háromszor mondja el Pál "megtérését", illetve azt, hogy Jézus (a feltámadott) "megjelenik" az apostolnak (9, 3-19; 22, 5-16; 26, 10-18). A szöveg azonban csupán a ragyogó fény látására és valamilyen hang hallására (9, 3-7) utal, amelyet az útitársak nem fognak föl. E leírás valószínűleg az Ábraháméhoz (Ter 17) és a Mózeséhez (Kiv 3) hasonló meghívás-elbeszélés. Nekik is "megjelenik" ugyanis az Úr, és számukra is megadatik, hogy "hallhatják" hangját. Lukács, aki feltehetően nem ismerte Pál apostol tapasztalatának részleteit, úgy gondolta, hogy e tapasztalatot nyilvánvalóbbá tételének és hihetőségének növelése érdekében biblikus sémába illeszti.
[8] Vö. E. Galbiati, È risorto, non è qui, in BiOr 5 (1963), 67-72.; L. Schenke, Auferstehungsverkündigung und leeres Grab, Stuttgart, 1968.
[9] A zsidó törvényhozás szerint (vö. MTörv 17,6; 19,15) két személy tanúságtétele kétségbevonhatatlan (vö. Mt 18,16; 2 Kor 13,1; 1 Tim 5,19; Zsid 10,28).
[10] Vö. ApCsel 12,12; 16,15; 18,26; 21,9; 1 Kor 16,19; Róm 16, 1-7.12; Fil 4, 2-3; Filem 1-2. v.
[11] Vö. A. A. T. Ehrhardt, The Disciples of Emmaus, in NTS 10 (1963-64), 182-201.; J. Wanke, Die Emmauserzählung, Leipzig, 1973.; J. D'arc, Les pélerins d'Emmaüs, Paris, 1977. Nem világos, hogy milyen volt a szöveg Lukács előtti formája, és mit fűzött hozzá a harmadik evangélista. Vö. X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio pasquale, i.m. 281-282. o.
[12] A "kettes" szám tapasztalatuk valódiságát emeli ki. Vö. MTörv 17,6; 19,15.
[13] A szövegtanúk megoszlanak a 60 (kb. 11 km) és a 160 (kb. 32 km) stádium között. A régészek egyik csoportja az egyik, másik tábora a másik helyet részesíti előnyben. Többségük el-Qubeibeh mellett (12 km-re Jeruzsálemtől) száll síkra, de nem hiányoznak azok sem, akik Amwasz-ra szavaznak (32 km). A problémát nem könnyű megoldani. A falu azonosítása azonban mellékes kérdés, s talán csak olyan jelentősége van, mint Judit könyvében Betuliának.
[14] Vö. ApCsel 2, 22-26; 3, 12-18; 4, 8-12; 5, 30-32; 10, 37-43.
[15] Vö. ApCsel 2,42.
[16] Vö. C. M. Martini, L'apparizione agli apostoli in Lc 23, 36-43 nel complesso dell'opera lucana, in AA. VV., "Resurrexit", Actes du Symposion sur la Résurrection de Jésus, Roma, 1972., 230-245. o.; X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio pasquale, i.m., 288-293. o.
[17] Utalunk arra, amit ezzel kapcsolatban a már idézett Matteo c. műben mondottunk (712-718. o.), és amire egyébként C. M. Martini is hivatkozik: in La parola di Dio all'origine della Chiesa, Roma, 1980., 334. o. (Risurrezione di Cristo).
[18] Vö. Ter 28,17 (Ábrahám); Kiv 3,6 (Mózes); Józs 3,14 (Józsue); Bír 6, 22-23 (Gedeon); 13,20 (Sámson szülei); Iz 6,5; Ez 1,27; Lk 1, 12-13 (Zakariás); 1,29-30 (Mária).
[19] Vö. MTörv 18,11; 1 Sám 28, 13-14; Dán 12,5.
[20] Vö. P. Benoit, L'ascension, in RB 56 (1949), 161-203.; P. A. Van Stempvoort, The Interpretation of the Ascension in Luke and Acts, in NTS 5 (1958-59), 30-40.; S. G. Wilson, The Ascension: A Critique and an Interpretation, in ZNW 59 (1968), 269-281.; G. Odasso, L'ascensione nell'evangelo di Luca, in BiOr 13 (1971), 107-118.; J. Dupont, La portée christologique de l'évangélisation des nations d'après Lc 24,47, in Fest. R. Schnackenburg, i.m., 125-143. o.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia